Pecsétvadász kalandok...

Azeri nagykövetség... hatalmas tömeg, sorszámosztás, füst és tömény büdösség. Persze, ahogy szokott lenni nem húztam nyerő számot. A harmincvalahányadik sorszám nem sok reménnyel kecsegtetett, hogy valamikor a nap folyamán bejutok és leadhatom a papirjaimat. Szerencsémre elkérték a belépéskor az útleveleket. Mert ez volt a szerencse a szerencsétlen sorszámban.Egy kéz kinyúlt az ablakon és az én útlevelemet lobogtatta.Előhivtak az ablakhoz... mindjárt az első kérdés: maga török? Nem... hanem?... Székely... Miiiiiiii.... Whaaaaaat... Ceeee????? Székely....Az milyen??... egyfajta magyar, csak keményebb mint a magyar mert, mindjárt kilencven éve ütnek vágnak és még mindig MEGVAGYUNK, ERŐSEK VAGYUNK MINT A BIKKFA. Rövid gondolkodás után a konzul úr hirtelen rávágta: madzsar kardesler, vagyis magyar testvér.Lett is erre nagy cirkusz, a kint várakozó békés román polgárok hatalmas "bögámásj" "tyizdá mu mötá" és egyéb válogatott káromkodásokat zengtek kórusba. A konzul úr pedig a világ legtermészetesebb dolgának tartotta azt, hogy mint az azeri állampolgárokat, olyan kényelembe és előnybe részesitsen. Többször boldogan elemlegette, hogy mi rokonok vagyunk, be jó hogy meglátogatom a rokon azeri török népet, jól fognak velem ott bánni és a rokonoknak kijáró figyelmességben lesz részem. Miután kitöltöttem a vizum űrlapot, levették az újlenyomataimat, hirtelen rámnézett és felnevetett: nem kell egy hetet várnia, megadom most azonnal a magyar rokonnak a vizumot. Dühös és morrogó román honpolgárok sorfala között jöttem ki a konzulátusról. Rokonoknál voltam, rokonként szolgáltak ki és rokonként gondolnak majd rám. Ez az amit román honfitársaim nem értettek meg. Keleten a rokonságnak mély jelentősége van.Barátokat lehet szerezni, de rokonokat csak vér szerint...