Fekete-fehér életképek Bishkekből

Az nap hátralevő részében idős barátomat győzködtem a következő napi kirándulás bevállalására. Nem hajlott rá, de helyette elmesélt egy sor olyan helyi hagyományt amely nagyon sok hasonlóságot mutat a magyar nép monda és népmesevilágával. A csodaszarvas mint ősi eredetállat nálunk magyaroknál található meg ebben a minőségben, azonban a kirgizeknél is megtaláljuk a szarvast mint tej és életet adó állatot. A kirgiz népi mondák és legendák számon tartanak egy kisfiút, akit a szarvas nevelt fel, táplált egész addig amíg egyedül el tudta látni magát. Ebben a világban azért tűnt csodálatosnak a szarvas legendája barátom szájából, mivel gyakorlatilag a kommunista világ és az orosz elnyomás teljesen felszámolta a kirgiz népi kultúrát és hagyományvilágot. A nemezruhák, kalapok és egyéb népművészeti tárgyakért igen messzire kellett menni a város központi részéből. A helyiek elmondása szerint egyre kevesebben készítenek hagyományos tárgyakat, a kínai és török bóvli sajnos lekörözte a helyi őstermelők használati tárgyait. A valóság az, hogy a mai modernnek nevezett kirgiz piacokon ugyanazt az értékvesztést találjuk mint bárhol máshol a volt Szovjetunió területén. A hagyományos kirgiz zene helyett bömböl a modern orosz discozene és az amerikai rappzene. A valósághoz az is hozzatartozik, hogy ez a nép jó másfél évszázaddal korábban még a pusztában lakott, jurtákat épített és nem rendelkezett írásbeliséggel. Az arab volt a közösség kommunikációs írásbeliségének nyelve. Az orosz hódítás jelentős társadalmi és kulturális változásokat hozott a térség nomád népeinek életében. Megépültek az első városok és megjelentek a jelentős földterületekkel megajándékozott orosz telepesek. A kirgizek lázadásai egészen a szocializmus kezdetéig tartott, akkor ugyanis remény csillant meg egy Turkesztán nevű független állam létrehozására, amely romba dőlt a nagyhatalmak nemtörődömsége miatt. A turkesztáni álmoknak a kommunista-sztálinista terror vetett véget, amely elsodort minden nem orosz és nem kommunista közösségi fellépést. Kirgizisztán hű kommunista tagállama lett a nagy Szovjet-Oroszországnak, olyan neves kommunista képviselőkkel mint Mihail Vasziljevics Frunze elvtárs, a bolsevik forradalom egyik kiemelkedő katonai és politikai vezetője. A kirgiz identitás elvesztésének egyik jele volt az, hogy az ország fővárosát, az eredetileg Piskek, majd Bishkeket átkeresztelték Frunzere. A város gyakorlatilag nem rendelkezik óváros résszel. A legrégebbi épülete egy orosz katonai erőd maradványa, amelyet körbeépítettek modern épületekkel a kommunista érában. A Bishkek nevű Frunze, egy volt a nagy szovjet birodalomban található telepes orosz városok közül, amelyek gomba módra szaporodtak a meghódított népek földjén. Bishkek legfontosabb jelenlegi látványosságai a Lenin szobor, a külföldiek számára működtetett éjszakai klubok és a kínai bóvlipiacok. Ez minden ami a helyi kultúrát képviseli egy olyan városban, amelyben az átlagemberek alig több mint 1oo dollárnak megfelelő összegből élnek egy hónapot. A város környéke viszont pazar látványt nyújt. Bár nem tudtam meggyőzni idős barátomat Sabyrbek urat, hogy másszon ki velem a város közeli magaslatok egyikére, egy szomszédbeli főiskolás srác Timur jött velem a város szélén található dombok világába. Az Ala Tau hegység elő-vonulatai a város peremén meredek dombokkal kezdődnek. Olyan ez mint egy valóságos kis hegyvidék, meredek lösz-dombokkal, kopár földcsuszamlásos oldalakkal. Timur szerint az itt élők nagy része nem jár kirándulni, a piknik nagyon ritka családi jelenség errefelé. A helyiek a kommunista érában vonultak ki a helyi parkokba, terekre kebabot enni, vajas teát inni a híres május elsejei majálisokkor. Ám annak az ideje is lejárt. Jelenleg leginkább a helyi sporteseményekre, a lovasversenyekre járnak ki tömegesen. Fekete-fehér élet ez itt Bishkekben, fogalmazott barátom.

BIG HARAM (Vodka - Iszlám 1-0)

"Mi muszlimok vagyunk, de ezt most hagyjuk és inkább igyunk meg egy pohárka vodkát..." Ezektől a szavaktól hátast dobtam. Leplezni nem tudtam megrökönyödésemet, és perceken belül fetrengtem a röhögéstől. Sajátos iszlám kultusz divik itt a sztánok területén. A kommunizmus éveiben Kaganovics elvtárs úgy nevezte: szocialista iszlám, vagyis munkás iszlám. Ez ugyanolyan mint az iszlám más országokban, csak egy kicsit karcsusitva, szocreálosra átformálva mint a Opelből tervezett Pobeda. Csakhogy a helyiek vajmi keveset akarnak dolgozni és a mecseteket is nagy ivben elkerülik. Igy hát maradt a jó öreg vodka és az oroszok által meghonositott népszokás, hogy hatig meg sem állnak. Nem a munkával és nem este hat óráig... hanem a hatodik pohár vodkáig. És ez kőbevésett szabály, erősebb mint a Korán szavai... asszony, ember, gyermek mindenki aki a kezével a szájához tudja emelni a poharat, kötelező módon fel kell hajtsa a hatodik  pohárral is. Láttam is elég részeg, kinyilt szoknyacipzárú, lődörgő és köpködő  fehérnépet Bishkek utcáin. Mivel itt a férfi- nő egyenlőséget a szocializmus nagy vezére Vladimir Iljics Uljanov elvtárs (csúf nevén Lenin) honositotta meg, ez érvényes az alkoholszintre is. Hiszen a dgyevocskáknak is joguk van ugyanúgy betépni az átlátszó báj-italtól mint a férfiaknak. Na ezért hivják szocialista iszlámnak ezt a verziót... Viccesen becézik ezt a lájtos tüzesvizet "haram viznek" is. Ettől őrjöngenek, ettől balhéznak, ettől tombolnak az itt élő népek mecsetkerülő tagjai... vagyis nagyon sokan, a többség. Én azonban még csak elképzelni sem tudom, milyen lenne a kirgiz, üzbég, ujgur, kazah és megannyi rokon turáni nép fiainak, lányainak a viselkedése a SZÉKELY TÜZESVIZTŐL, a szilvóriumtól. Szerintem egyenesen ugatnának és mekegnének tőle. Én persze akarva akaratlanul vigyorgok a helyi iszlám szokásokon és közben haram-vizes borogatással gyógyitom a széttaposott talpamat. Ez már nem HARAM, csak akkor, ha lenyalogatom a talpam...

Két bors ökröcske...

Valahol egy keleti országban, keleti bazár hiányában a Lenin szobor által szegélyezett téren fedeztem fel a szegény embert és két bors ökröcskéjét. Szivembe zártam, hogy hazavigyem magammal. Közben a fotógépem magától kattogott, miközben álltam és csodáltam a keleti emberek művészetét.

Csodaszarvas...

Azt hiszem, mi magyarok valamikor elindultunk erről a vidékről, hogy új hazát keressünk valahol a messzi és velünk szemben mindenkoron ellenséges Európában - de elfelejtettük azt, hogy honnan jöttünk, kik voltunk, kik szer

ettek és szeretnek mai napig is bennünket, milyen géneket vittünk magunkkal keletről nyugatra és hol élnek a lelki rokonaink. Hiába űztük, hajtottuk Csodaszarvast nyugat felé... ő csak itt maradt ezen a tájon. Mert itt van az Ő hazája, a fenséges Turánban. Nekünk is el lehetne azon gondolkodni, hogy hol van a MAGYARSÁG SZÜLŐFÖLDJE. Szerintem ott, ahol Csodaszarvas selyemfüvet legel, ott ahol a hegyek tetejét a felhők elnyelik... Dzsungáriában, az Üveghegyen túl.

Randi Lenin elvtárssal (Látogatás a kirgizek földjén - Bishkek)

Almaty hideg esős idővel fogadott. A hőmérséklet lehűlt nulla fok alá és a hegyekből hófelhők ereszkedtek a városra. Nyomát se láttam annak a szép napos őszi időjárásnak ami fogadott első nap megérkezésemkor. A helyiek szerint ez az időjárás várható kirgizföldön is és még délebbre a hegyes Tádzsikisztánban. Borús esős időjárással búcsúzott tőlem Kazahsztán. A határig egy kisbusszal vánszorogtam el a kanyargós hegyi úton, itt ugyanis nem engedik a határ közelsége miatt az autóstoppot a hatóságok. Az út mentén ronccsá rombolódott autók tömegét láttuk, élő bizonyítéka annak, hogy a kazahok nem gatyáznak amikor a sebességről van szó. Csoda, hogy nem ők alkotják a Formula 1-es világbajnoki mezőny nagy részét. A határnál újabb pofáraesés. Mivel az ország több területén kolera és hastífusz járványok vannak, ezért kötelezővé tették számomra, hogy oltáskönyvet szerezzek. A föld fenekéből is, de kellett a cédula, mert különben nem engednek be a kirgizek földjére. Elém nyomtak egy orosz nyomtatványt, amelyet ki is töltöttem találomra, benne a nevem, születési dátumom, útlevelem száma és... a jó csaló édesanyukátok keresztbemetszett szemű tányértalpas Isteni... Egy ilyen papírra kicsaltak tőlem 45 dollárt. Szerintük azt tartalmazta, hogy be vagyok oltva és saját felelősségre lépek be az országba. Szerintem azt tartalmazta, hogy a jó keserves anyukátokat, persze magyarul. A végén meg székely rovásírással odakanyarítottam a nevem, a biztonság kedvéért ha véletlenül magyar fordító elé teszik az általam kitöltött nyilatkozatot. Persze a kisbuszom amíg velem vacilláltak, sikeresen elhúzott a vámtól. Így kénytelen voltam késő este stoppolni. Sikeres volt az akcióm, mivel az első Kamaz teherautó felvett és bedöcögött velem Bishkekbe. A határ ugyanis a város szélén található, gyalogosan pár órányira, persze nem éjszaka. A város keleti autóbusz állomásán tett le, így kerültem egy olyan épületbe, ahol éppen a biztonsági őrök kergették ki gumibottal a csöveseket és az éjszakára behúzódó hontalanokat. Bishkekben ugyanis nulla fok alá csökkent a hőmérséklet. Engem meg szépen amíg észbe kaphattam volna bezártak az épületbe. Az éjjeli őrök megnyugtattak, hogy kényelmes éjszakám lesz, nyugodtan ágyazzak meg a várótermi székekben. Barátom, akit felcsengettem az éjszaka kellős közepén arra biztatott, hogy maradjak ott reggelig, reggel az első órában utánam jön valahogy. Leheveredtem és reggel hatig, a nyitásig aludtam, biztonságban és melegben voltam. Csípős reggelre ébredtem Bishkek autóbusz állomásának várótermében. Idős barátom mosolyogva állt mellettem. Szerinte nem igazi utazó az aki legalább egyszer nem alszik kint a kirgiz pusztában. Elmesélte, hogy kisgyerekként gyakran küldték ki a szülei lovakkal, kecskékkel a pusztába. Melegedni pedig a juhok és kecskék közé feküdt be. Viccesen megjegyeztem, hogy nekem lehetőségem nem volt kecskék és juhok közibe feküdni, legfennebb egy idős bakterrel bújhattam volna össze - hiszen az is volt olyan büdös mint egy szakasz kecske meg juh. Ledöbbentem amikor kiértünk a városba. Mintha egy időutazáson vettem volna részt - visszatértem a kommunizmusba, huszonhárom évvel korábbra. Nagy érdeklődéssel vártam mikor érünk a város központjába, ugyanis reméltem, hogy valami szebbet, valami mást fogok látni mint szocialista stílusban összetákolt tömbházakat, bádogtetős „butikokat”, koszt és mindenféle szemetet. A város központját vigyorogva jelezte barátom, itt ugyanis a parkban hatalmas falka kutya marakodott valami szemétből kiborított ételmaradványon. A kopott, szürke épületek mellett szembetűnő volt számomra az emberek szürke, egyszerű öltözete. Szinte ugyanazt a stílust hordja minden férfi - Gorbacsov és Andropov sapkák, szovjet mintájú kabátok, harminc évvel korábbi keleti-blokk országaiban trendi ruházatok. A központi park közel nyolc kilométer hosszú, tele minden utcasarkon szobrokkal és szocreál kulturális giccs-alkotásokkal. Így adódott meg számomra a lehetőség, hogy majd negyed évszázad után ismét láthassam egy tömbház falán Lenin elvtársat. Barátom elmondása szerint nagy tévedés volt az ötvenes években lebontani a sok Sztálin emlékművet, mivel az is a kirgiz nép történelmének részét képezte. Ráhagytam, de magamba megjegyeztem, ha nem lett volna Sztálin elvtársnak az édesanyja olyan nagyszerű anya és nem hozta volna a világra a „generalisszimusz” fiókáját, akkor az én szeretett nagyapám nem ült volna a Duna Csatornánál éveket, és talán a mi életünk is másként alakult volna. Az itteni emberek mentalitásán gyakorlatilag semmit nem változtatott az elmúlt huszonegy esztendő. Egyesek azt mondják, hogy a kirgizek voltak a leghűségesebb tagjai a kommunista tábornak, mivel Lenin elvtárstól kapták az írásbeliségüket, a városi kultúrájukat, a munkalehetőségeiket és az oktatásukat. Ezen egyet jót nevettem. Micsoda jófej volt Vladimir Iljics Uljanov elvtárs. A város legtöbb pontján pléh konténerekben égették a szemetet pufajkába öltözött fiatalok. Az éjjeli fagy barátom szerint az első volt az idén, ezért kissé szokatlan még a kemény telekhez szokott helyieknek is. Hagyományos kirgiz étellel vártak barátomék házánál. Lóhúsból készült hájas kolbász és pite szerű kenyér. Persze, amikor szóba került a reggeli közben a vallás, barátom egyet vont a vállán és csak annyit mondott: igen, muszlim vagyok, de hagyjuk ezt és igyunk egy pohár vodkát. A negyedik pohár vodka után elkezdtem gondolkodni, hova öntöm - mivel belém már nem fért. Mosolyogva nyugtatott meg a házigazdám, hogy itt aztán kell tudni inni, ha az ember a kirgizekhez érkezik. Egy darabig bírtam, majd javasoltam, hogy hagyjuk az ivászatot és az orosz szokásokat és vigyenek el egy rövid látogatásra Lenin elvtárshoz. A Világ történelemismerő közönsége tévesen tudja: Lenin elvtárs nem halt meg, csak Közép Ázsiába, Kirgizisztánba, Bishkek városába költözött. Hatalmas Lenin kultusz él a városban még mindig, két évtizeddel a kommunizmus padlóradőlése után is. Mosolyogva nézegettem az utcaneveket a belvárosban: Moszkovszkaja út, Lenin sugárút, Vörös Csillag utca, Vörös Hadsereg tér, Szovjetszkaja uljica... Barátom szerint ha nem jött volna erre a vidékre a szocializmus és később a kommunizmus, a kirgizek népe még most is jurtalakó lenne, iskolázatlanul és mindenféle modern élet nélkül. Csak halkan magamba jegyeztem meg, hogy ettől az itteni fejlettségtől a modern élet még nagyon nagyon messze van. A város központjában a Nemzeti Múzeum eredetileg Lenin múzeumnak épült. A kirgiz parlament előtti található téren volt valamikor Lenin elvtárs hatalmas bronzszobra. A függetlenség kikiáltásakor a szobrot áthelyezték egy közeli parkba. A térre pedig Manas legendás kirgiz hős lovasszobra került. Lenin elvtárs nem maradt magára a parkban sem. Döbbenten figyeltem, ahogy fiatal apukák és anyukák magyarázzák csemetéiknek a nagy hős, a szocialista haza megteremtőjére mutogatva a történelmet. Frunze elvtárs mellszobra a közelben, már egészen európaira sikeredett. A háttérben egy hatvanas évekbeli orosz autóbusz lerobbant példánya rostokolt és a parlament épülete előtt egy rezesbanda orosz kommunista dalokat játszott. A történelem ismétli önmagát, gondoltam és barátaim nem tudták elképzelni mi az amin úgy nevetek az utcán. Nevetséges volt számomra ez az egész szocialista kultusz, hiszen ha jól megnézzük, a jurtalakó kirgizeknek is van olyan kultúrájuk amire büszkék lehetnének. A város központjában egy hetvenes éveket megszégyenítő vidámpark közelében számos festő és képzőművész alkotása volt kiállítva. Az eladásra szánt termékek között bizony szép számmal láttam olyan darabokat, amelyek megállnák a helyüket bármelyik nagy európai művészeti boltban.

Turkesztán, a mongol kánok pantheonja

A délután többi része nagyjából azzal telt el, hogy barátommal és Börke nevű feleségével igyekeztünk kideríteni, merre van az a bizonyos Turkestan város. Végül kiderítettük a rendelkezésünkre álló orosz térképek alapján, hogy a város Csinghent településtől fél órányira található. Ez volt az új fővárosnak kijelölt hely, amelyet a Világhódító Timur már nem tudott befejezni és utódai a széthulló birodalma fölötti marakodást fontosabbnak tartották mint az új főváros továbbépítését. Csinghent irányába van autóbuszjárat, de a Sayran autóbusz állomásról induló autóbuszok majd mind fél napot utaznak, ennyit tudtunk meg a nagy telefonálgatás közepette. Az autóbusz a rendes kétórás késés után indult útnak, addig majd minden utas békésen tökmagolt és köpködött. Azt mondta egy helybéli ismerősöm, hogy ez nemzeti szokás, a mongol uralom alatt honosodott meg a köpködés szokása, és ezt még a szovjet-orosz idők szocilista erkölcsi nevelése sem tudta kinevelni a kazahokból. A város nevesebb helyein és a patyolat tiszta földalattiban külön őr vigyáz arra, hogy ne köpködjenek az emberek. Nevetve jegyeztem meg a barátaimnak, hogy el kell jönni Romániába és ott egyes helyeken még divik az orr földre fújása is. Aslan visszakérdezett, hogy nálunk is a tatárok... és én máris fetrengtem a röhögéstől. Tágra nyilt szemekkel hallgatták amikor elmeséltem, hogy nálunk ez a gettó, a manele, a lumpen-proletár életmód nagyvagány szokása, egyes elmaradottabb helyeken pedig szükséglet.A majd kétezer tenges jegyet fanyarú arckifejezéssel fizettem ki, de még így is a legolcsóbb jegyet kaptam az autóbuszon. Persze ezt a problémát hamar orvosoltuk, hiszen indulás után szépen átültem egy üres, magasabb árral rendelkező kényelmesebb kategóriájú székbe. Komoly praxisra tettem szert a „hogyan aludjunk vízszintes helyzetben témakörben” így már szinte hiányzott is az éjszakai autóbuszozás és az ülve alvás. Hosszasan aludtam az autóbuszban. Valamikor hajnal felé ébresztettek fel a hátam mögött ülő kutyafejű tatárok, akik éktelen ricsajt csaptak ahogy közeledtünk Csinghent városhoz. A helyiek megnyugtattak, hogy ez ami eddig volt az gyerekjáték ahhoz képest, ami még hátravan Csinghent és Turkestan között. Életemben nem gondoltam, hogy létezik olyan nagyváros amelyet mezei út köt össze a nagyvilággal. A sivatagos sztyeppe kellős közepén haladt az útnak nevezett közel száz méter széles poros valami, amely mellett a táblák tanulsága szerint már 2oo8 óta készül az autópálya. Valóban készült is... két régi Kamaz teherautó hordta a lösszport egy sávba és azt egy még régebbi (talán még a németektől hadisarcként elszedett) lánctalpas gép egyengette. Szörnyű kínszenvedés volt egy falusi autóbuszon az utolsó ülésen végigélvezni ezt a közel négy órás kéjutazást. A helyiek szerint az ország belső részeiben csak ilyen vagy még ilyenebb utak vannak. Délre megérkeztünk Turkestan városába, a hajdani nagy kánvárosba. Ezt a várost jelölték ki a mongol nagykánok és később a timurida uralkodók temetkezési helynek, és egyben közigazgatási központnak is, tekintettel arra, hogy a korabeli mongol birodalom földrajzi középpontjában helyezkedett el. A Khodja Ahmed Mauzóleum, az UNESCO Világörökség listáján található műemlék épületegyüttes, amelyet még mai napig nem tudtak teljesen feltárni, ugyanis itt több száz mongol fejedelmi sír található, amelyek mélyen be vannak ásva a lösztalajba a mauzóleum körüli kertben. Maga Timur Lenk is ide tervezte a sírját, de az idő megelőzte őt, és így került Samarqandba. A Mongol Birodalom és az Aranyhorda Kánság bukása után a cári orosz birodalom egyik jelentéktelen kis települése volt ez a pártatlan műemlékekkel bíró városka. A szocialista érában egyenesen a mauzóleum lebontását és a helyére egy kozák pionírparkot terveztek az akkori vezetők. Sztálin elvtárs egyik fő talpnyalója egyenesen forradalmi ötlettel állt elő a harmincas években. Kaganovics akkori pártvezér megalkotta a muszlim népeknek a szocialista iszlám fogalmát, vagyis azt az elképzelést, hogy a mecsetekben a szocialista vívmányokat kell dicsőíteni nem Allahot. Így kerültek lebontásra a Khodja Ahmed környéki kis mecsetek, a mauzóleumot körülvevő városrészek és bazárok. Láttam már ennél szebb, díszesebb építményt, de maga a mauzóleum egy különleges hely - a letűnt idők kánságainak egyik jelentős kultúrtörténeti maradványa. Így kerültek a város történelmi központjába a komszomol stílusban megépített pártszékház vagy a város legnagyobb üzeme, a texlílipari gyár. Ez utóbbi a magasan fejlett szocialista ipar nyugattal szembeni diadalát jelképezte. Csakhogy a mezőgazdaság szocialista fejlesztése miatt a sivatagban nem termett meg a gyapot, így kénytelenek voltak az akkori szocialista vezetők „papíron termelni”, vagyis olyan termelési eredményeket bemutatni Moszkvának és Alma Atanak, amelyek soha nem léteztek. Egy helyi ismerősöm mesélte, hogy egy mezőgazdasági TSZ-ben 1977-ben Brezsnyev elvtárs születésnapjára olyan gyapottermést jelentett le a pártközpontba, hogy ha létezett volna, akkor fél méter vastagon kellett volna a gyapotszál álljon a mezőgazdasági földeken.

Másodszorra is: Kazahsztán

Délelőtt Sultankhodja barátom kivitt egy finom kávéra a városba, zabálás lett a vége – hagyományos üzbég reggeli, ami közel négy órát tartott. Úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk és átmegyek három napra Kazahsztánba, addig amíg elkészül az új üzbég vízumom. Utána visszajövök öt napra Üzbegisztánba. Az édesapja kivitt a Tashkent végében található üzbég-kazah vámhivatalhoz, ahol ugyanaz a tömegnyomor fogadott mint az országba való belépéskor. Vigyorogva mondta az öreg, hogy most még nincs főszezon, mivel az a hétvégére esik – olyankor több ezer ember rohamozza meg a vámépületet. Másfél órás sorbaállás után végre ismét kitöltöttem a már megszokott vám és vagyonnyilatkozatokat és beléphettem másodszorra Kazahsztánba. Hosszú és fárasztó utazás után reggel nyolc órakor az autóbusz egy olyan városrészben pakolt le, ahol kartonházak voltak az út mindkét szélén. Később tudtam meg, hogy a negyed Almaty egyik hírhedt gettónegyede, a neve az ott lakó többségi tatár lakosság miatt Tatarstan negyed. Nem túl bizalomgerjesztő látvány volt, ahogy a dermesztő reggeli hidegben bozontos, ápolatlan külsejű alakok mustrálták az autóbuszról leszálló idegent. Közel fél órás bolyongás után kijutottam az öszkonfortos kartonapartmanok birodalmából és a város egyik legmenőbb kertvárosába jutottam, ahol Vörös Hadseregben edződött testőrök, méteres betonkertek és őrzővédő kutyák vigyázták a rendet és a fegyelmet. Almaty egy klasszikus értelemben vett poszt szocialista város. Az alap, a szocializmus idején megépített tömbházakból és különféle kulturális intézményekből áll. Amit utólag, a kazah függetlenség kivívása után építettek, az gyakorlatilag elvész a sok régi gyárépület, kommunista iskola és pártépület között. Az emberek nagyon barátságosak az idegenekkel szemben. Barátaim elmondása szerint nem csak nekem tűnt ez nagyon érdekesnek, hanem másokkal is megesett, hogy a helyiek szokatlan figyelmességét gyanakvással figyelték. Itt ilyenek az emberek, előzékenyek, kedvesek, mosolygósak. Ezt még a szocializmus durva társadalomromboló hatása sem tudta tönkretenni. A kazah nép érdekes módon közeledik az európaiakhoz. Ők egyet gondoltak pár évvel ezelőtt és a sivatag kellős közepén létesítettek egy új fővárost, amely pár ezer kilométerrel közelebb van Európához. Astana váltotta fel Alma Ata, vagyis magyarul Alma Atya fővárost, így jelenleg Astana a hivatalos főváros, de úgy tekintenek Almatyra mint a Keleti részek fővárosára. A város pezsgő kulturális életet él. Mondják a helyiek, hogy a második világháború idején szerették meg itt az operát, az operettet, a balettet és a színházi előadásokat, ugyanis több tucat intézmény az akkori európai Oroszország területéről ide volt kényszerszáműzve. A parkokban tisztaság van, a város között csordogáló kis patakok viszonylag tiszták és rendezett a medrük. A közeli hegyekben már méteres a hó, ugyanis jó négyezer métert is meghaladják a Altáj vonulatai. Egy helyi történész ismerősöm szerint innen, ebből a térségből származhatunk mi magyarok is, ugyanis ez a vidék rendkívüli módon megegyezik éghajlatilag a Kárpár Medence hegyvidéki tájainak klímájára. Számos érdekes hasonlóságot véltem felfedezni a helyiek által ajándékozott geológiai térkép alapján a Fogarasi havasok és az Altáj Almaty vonulata között: tengerszemek (gleccsertavak), széles jég-vájta gleccservölgyek, érdekes csiszolt kövek, morénahalmok és szinte mindenütt a törpefenyők - borókák - borsikafenyők borítják a tájat. Almaty páratlan szépségű természeti környezetben fekvő város.A saját szememmel láttam a szocialista ipar csődjének maradványait és egy új korszak, a turizmus városa korszak első jeleit. Tény, hogy több tízezer kazah kisgyerek űzi szabadidejében a téli sportokat, több száz sífutó pálya, korcsolyapálya és szánkópálya épült az elmúlt években a város környékén. Barátaim elmondása szerint a város egyetlen esélye a fejlődésre a sport és a turizmus. Mert ilyen árakkal és ilyen magas igényekkel nem lehet másképpen felvenni a versenyt a kínai vagy orosz távolkeleti városokkal. Este vacsorára egy csirkekrém levest fogyasztottunk kazah teával. Az étterem sajátossága az volt, hogy mindenki fogyasztás után megkapta a számlát és kifele menet egy dobozba bedobta a fogyasztás árát. És megbíznak az emberekben, tudják, hogy mindenki becsületesen otthagyja a fogyasztás árát. Furcsa kettősségek városa Almaty. Egyrészt a visszakacsintó szovjet múlt az orosz mentalitással, másrészt a hagyományos keleti bizalom és barátság uralta város. A délelőtt folyamán kihasználva a borús hideg fotózásra nem alkalmas időt, elvánszorogtam a tádzsik konzuli hivatalba. Barátságos öreg úr fogadott, aki elsőre ideges lett a román útlevél láttán, majd a Zoltán név hallatán barátságosan elmosolyogta magát. „Vengherski” ezt volt az a bűvös szó ami a szőrös szívű úriember lelkét megpuhította. Amikor kiderült, hogy földrajz szakot végeztem, nagyot nevetett, felállt és kezet rázott velem. Kiderült ugyanis, hogy az öregúr, a diplomáciai főiskola elvégzése előtt a Leningrádi Természetföldrajzi Egyetem hidrológia szakán végzett. A nagy örvendezés kellős közepén arra lettünk figyelmesek, hogy míg mi a hidrológia szakmai oldaláról csevegünk addig ideges emberek toporognak a hátam mögött. Az idős konzul úr pedig szépen minden irat nélkül egy szál darab fényképre megadta a „kollégának” a tádzsik vízumot, azzal a feltétellel, hogy holnap délben vehetem ki a konzulátusról az útlevelemet. Volt is ebből nagy balhé, ugyanis ebben az országban, mint a többi sztánban - itt is rendőruralom van. Nevezhetjük úgy is - Rendőrisztán.

A Mosoly országában - Üzbégisztán

Itt Üzbegisztánban a kínai a menő termék, majdnem minden ami a boltokban, piacokon kapható a népi Kína tömegtermelése. A valóság az, hogy ez az ország nem tud gazdálkodni a területén található mesés ásványkincsekkel. A helyiek elmondása szerint évtizedeken át a szocialista érában nem tudták lezárni a megfúrt földgázkutakat, kellett ide az orosz gigász Gazprom technikai háttere, hogy elkezdődjön a készletek ésszerű hasznosítása. Addig sivatagi kék fénynek nevezték a helyenként felgyúló metángázat. A sivatagi emberek furcsán reagáltak a hirtelen jött gazdagságra. Volt aki felhagyott az ősi földek művelésével, az állattenyésztéssel és napi két liter vodkáért adta el a darabka parcelláját valamelyik földgázkitermelő cégnek, volt aki elcserélt földet, állatokat egy régi Volgára és egy tömbházlakásra valamelyik új lakótelepen. Jelenleg Üzbegisztánban található a Világ egyik legnagyobb feltáratlan földgázmezője, a helyiek elmondása szerint annyi a só és a gáz a sivatagban, hogy még a dédunokák is mesés haszonra tesznek szert, ha bérbe adják a földeket. Az ország egy Romániához hasonló kirakatdemokrácia. Olyan poszt-szocialista utódállam, amelyben az elnök mindenkinél és mindennél ügyesebb, jobb, szebb és akit reggeltől estig ajnároznak a televízióban, körbenyalnak hatvanszor a rádióban valamint az újságokban. A helybeliek szerint ez természetes jelenség, számukra ez a demokrácia. Az állam pedig oda loccsan ahova az érdekei megkövetelik. Egy ideig a Független Államok Közösségének tagjaként oroszpárti volt, most jelenleg az amerikaiak a menő partnerek. Az országban akkor kezdődött a baj, a terrorizmus és a cirkusz amikor pár éve az államelnök átadott néhány hajdani szovjet katonai bázist az amerikaiaknak, mintegy logisztikai segítségként az afganisztáni „béketeremtő” háborújukhoz. Az országban annak ellenére, hogy dollármilliárdokra adnak el az értékes földgázból és sóból, az átlagkereset igen alacsony, nem haladja meg a 1oo amerikai dollárt. Ennek ellenére a helyiek annyira ki vannak éhezve a pénzre és az olcsó kereseti lehetőségre, hogy képesek akár a vonatjegyeket is felvásárolni, hogy azt pár óra múlva öt-tízszeres áron továbbadják a kevés idelátogató külföldi turistának. Hajdanán a gyapot-, a gyümölcs és a zöldség termesztése volt a helyiek fő foglalkozása, azonban a szocialista éra totális morális és közösségi csődöt teremtett a falusi térségekben, Iszlám ide vagy oda, a helyiek bizony igen nagy mennyiségben fogyasztják a „haram vizet”, vagyis az oroszok által meghonosított vodkát. A barátaim véleménye szerint az alkoholizmus miatt vált lehetővé, hogy a szovjetek létre tudták hozni a kánságok területén a szocializmust. Egy viccet is meséltek arról, hogy hogyan magyarázták a sztyeppék és sivatagok népének a kommunizmus fogalmát: „megépítik a szocializmus nagy vívmányát a vasutat a sivatagon keresztül, majd mindenki mindenét felpakolja a vonatra, mindent közösen használnak az emberek, tüzelni a kazánba azzal fognak amit felpakolnak a vonatra bútorral-szőnyeggel-jurtával, és amikor mindent eltüzeltek és megettek az emberek, akkor mindenki kap két deci vodkát, mert akkorra senkinek semmije nem marad és akkor érkeznek meg az emberek a kommunizmusba”. Nagyot nevettem akkor amikor elmesélték, hogy a húszas években megalapították a szocilista állami gazdaságokat az üzbég kánság területén. Ez abból állt, hogy kineveztek egy vagy két törzsi vezetőt kuláknak, osztályellenségnek és az ők jurtájuk köré hajtotta minden paraszt a marháját, kecskéjét, tevéjét, kinek mije volt. Majd hazamentek, de előtte meghagyták az osztályellenségnek, hogy nehogy egy is hiánya legyen másnap a kollektívből az állatoknak, mert a fejét veszik a vétkesnek. Persze, hogy a tevék, lovak, tehenek és egyéb állatfajták nem tartották be a kollektív területét. Reggelre nagyrészük szétszéledt a sivatagban és ez hatalmas éhínséget eredményezett a környező falvakban. Ekkor vándorolt át több tízezer türkmén és üzbég a mai Irán és Afganisztán területére - ahol nem kellett az állatokat behajtani a közösbe és volt legalább tej a gyermekeknek. Később a maradék lovakat is lelőtték a szocialista építés alá fogott területeken, hiszen Sztálin elvtárs azt ígérte, hogy minden falu kap egy traktort, ami felér száz lóval. A traktorok meg is érkeztek, csak az embereket nem lehetett a közelükbe vinni, többségük életében nem látott magától járó pöfögő vasmasinát. Igy sok helyen még az sem volt amivel közlekedjenek a falvak között. A hatvanas években elhatározták a párt vezetői, hogy a népi demokráciát kiterjesztik a helyi oktatásra és egészségügyre is. Így helyeztek át kárpátaljai magyar vagy fehéroroszországi lengyel tanítónőket és orvosnőket a „tett helyszínére”. Aztán pár év múlva szegények nagy lerongyolódva, egy-két sötétbőrű mongoloid gyermekkel az oldalukon hónapokon át tartó utazás után végre hazatértek szülőföldjükre. A kánságok földjén ugyanis a helyi férfiak úgy értelmezték, hogy a szocialista „minden közös” elv a tanítónőkre és az orvosnőkre is vonatkozik. Ezért találunk ma kárpátalján szép számmal alacsony görbelábú magyar legénykéket és Minszk környékén szőke, erősen vágott szemű mongoloid leányokat. Humoros jeleneteket meséltek a barátaim, ám a tanulság számomra az mindezekből, hogy ezen népek identitástudatát, kultúráját és hagyományvilágát gyakorlatilag tönkretette a szocialista társadalmi berendezkedés. Hogy mitől tér át egy üzbég gazda az erjesztett lótejről, a kumiszról a vodkára, azt nehéz megmondani, de tény, hogy egyre kevesebben fogyasztanak ősi hagyományoknak megfelelő ételeket és italokat. A kilencvenes évek nagy „újratörökösödési” folyamata eredményezte a cirill betűs írásmód megváltoztatását és a török ábécé és írásmód újboli felvételét. Ugyanekkor érkezett az országba a törökös kebab, a McDonaldszos döner, a topi-top cukorka, az ülker rágógumi vagy a török gyártmányú Orion televízió. A giccs két oldalról özönlött az országba, egyrészt Kína irányából, másrészt pedig Törökországból ömlött befele a sok ócska bóvli. Ennek nagyobb keletje volt mint a hagyományos nemezruháknak, csontból készült evőeszközöknek és egyéb népi termékeknek, no meg olcsóbb is volt előállítani őket. És jelenleg ez látszik a nevezetesebb vásáros helyek arculatán is. Az ócska konzumcuccok dominálnak majd minden asztalnál. Bár az országban nincs türkménbasi, de van helyette üzbégbasi, aki ugyanolyan személyi kultuszt vezetett be mint a szomszédos góré. A személyi kultusz mesteri fokozatának élő példája a a róla elnevezett iskola, amely előtt halotti emlékművet – kurgánt is építettek a túlbuzgó fenéknyaló kartársak. Az ország tele van korrupt rendőrökkel és minden utcasarkon állítgatják meg az autókat. Nekem valahogy a szocialista éra jutott eszembe, amikor a román rendőr hirtelen egy moldovai vagy oltyán műveletlen senkiháziból a „Bőrdzsekis kicsi Istenné” lett a Székelyföldön. Valahogy úgy néz ki a képlet Üzbegisztánban is, csak annyi különbséggel, hogy itt a rendőrök Rolls-Royce, Toyota és egyéb márkás autókkal furikáznak. Persze egy sem akad közülük aki a csúszópénzt vagy a földig hajolást visszautasítaná. Tashkentben szombat este és vasárnak reggel az utcák tele voltak járőröző rendőrökkel. Barátaimtól megtudtam, hogy az ország legféltettebb fia, az elnök úr ilyenkor szokott sétálni páncélozott Mercedes gépkocsijával, ezért minden rendőrnek kutya-betyár kötelessége volt, hogy járőrözzön, minél több embert ellenőrizzen és persze fenntartsa a hatalommal szembeni félelemérzetet. Ugyanis a nép dicsőített fia rendkívüli módon félti az életét és a személyes biztonságát. Gondolom az idősebb generációknak ismerős ez a helyzet Romániából is. A Nagy Népi Hurál becenevű parlament csak kirakatdemokrácia elem. Szemfényvesztés a nyugat és Oroszország előtt. Ide ugyanis rokonok, barátok és egyéb állatfajták kerülhetnek be, persze demokratikus úton megválasztva. Mesélték, hogy egy ilyen külföldhülyítő demokráciát mímelő választás során az egyik körzetben az egyedüli jelölt elhunyt a választások előtt pár héttel. Bár törölték a nevét a választási ívekről, mégis 99,98% szavazatot kapott és az agymosott helyiek tiltakoztak az ellen, hogy más kerüljön be helyette az üzbég parlamentbe. Keverve a kopogó hülyeséget az ősi misztikával, ők azt akarták, hogy a hőn szeretett jelöltjük szelleme legyen ott a parlamentben. Nevetve kérdeztem rá gyorsan a barátaimra, hogy nem-e lehetne ezt törvénybe iktatni, mert akkor az üzbég parlament pár év alatt megürülne és szellemparlamentté válna. A déli, Afganisztánnal határos tartomány, amely hajdanán a perzsa birodalom és az ilkánok országának legfejlettebb része volt, az utóbbi időben az elnökkel szembeni ellenállás egyedüli gócpontját képviseli. Erre rátett még egy lapáttal az arrogáns és a helybelieket maximálisan lekezelő amerikai katonák jelenléte is. Egy déli származású türkmén ismerősöm mesélte, hogy naponta igyekeznek a helyiek viszonozni az amerikaiak kedvességét és mint ilyen rendszerint robbantás, autóbaleset vagy tömeges vízmérgezés a végeredménye. Magyarán, nem csípik a délen lakók az amerikai jelenlétet. Az élelmiszerek helyi ára igen magas. Sokan elmondták a helyi piacokon, hogy a helyi pénz hígulása következtében gyakorlatilag a fizetések soha nem érték utol az árak emelkedését. Egyedüli amit nem emelnek drasztikusan a világpiaci árhoz igazodva az a metángáz ára. Ezt ugyanis az elnök baráti köréhez tartozó cégek monopolizálják az egész országban és ennek árára azért vigyáznak, hogy ne emelkedjen túlságosan. A z ország gépjárműparkjának nagy része gázzal működik, így talán kevesebb a levegőszennyezés az országban mint a folyékony üzemanyagos működtetés esetén. Az Oxos és az Amu-Darja folyók völgyében hajdanán működött nagy öntözőberendezések elhanyagolt állapotban vannak. A helyiek mosolyogva emlegetik a régi szép időket, amikor megengedték a falvak végén a csapot és a falu másik végében fürödtek a gyermekek. Tashknet városában is nagy gond jelenleg a tiszta víz. A kommunista városfejlesztés által túlméretezett település városgazdái nem képesek megfelelő mennyiségű tiszta ivóvizet pumpálni a rendszerbe, így a hiányzó részt kipótolják a környékbeli vízfolyások jó meleg vízével. Este Tashkentben betértem egy ötcsillagos szálloda recepciójába, egyet telefonálni. A recepciós srác húzta a lóbőrt, míg mellette három kínai asszonyság sikítozott kegyetlenűl. Persze a srác füle botját se mozdította, majd röviddel később amikor a mamák már extázisban voltak, akkor emelte fel a fejét a karosszék támlájáról.

Átkelés a Kaspi Tengeren... irány Üzbégisztán

Hogy elkerüljék a veszélyes türkmén sztyeppék és az észak perzsiai hegyvidéki rablók támadásait, valamint a türkmén sivatagok életveszélyes vízmentes területeit, hajdanán a Selyem Út kereskedőkaravánjai gyakran választották a tengeri utazást. Baki fehér-török városból áthajóztak a Volga deltájánál található Kazanyba, vagy a még délebbre található kozák kereskedelmi kikötőkbe. A nehéz tengeri átkelés gyakran hetekig eltartott, ám a Kaspi Tenger ázsiai oldalára való érkezés maga volt földi mennyország. Innen már csak egy „lépés” volt eljutni a belső ázsiai karaván-oázisokig és a mesés Khatai (Kína) is érintésnyi közelségbe került. A reggeli nehézkesre sikeredett kávémentes ébredés után hamar feltaláltam magam. Egy gyors internetezés után nyakamba vettem a várost és célom egyértelműen a kikötő volt, reménykedve abba, hogy találok egy hajót ami átvisz a kazahsztáni Aqtau városába, a tengernek nevezett tó túlsó felén található nagy kikötőbe. A szokásos azeri pontosság miatt a hajójegy vásárlását el kellett halasztani, mivel ahány címet adtak meg a helyiek, annyi volt hibás. Baki, hiszen benne van a város nevében is... Sebaj, gondoltam valahogy csak megtalálom a kikötőt és a komphajót, amellyel szépen átkelek a kazah oldalra. Nehezen, de annál kitartóbban rátaláltam a kikötőre, egy hatalmas roncstelep kellős közepén - negyven éves Kamaz és Pobeda gépkocsironcsok között. A kikötő tele volt török és horvát kamionokkal, és mindenki angolos hidegvérrel lógatta a lábát. Egy kávézónak álcázott teázóban, ahol még hírét sem hallották a kávénak, török kamionos úriemberek invitáltak meg egy finom keserű karaçaira, vagyis fekete török teára. A tea elfogyasztása után eleget próbáltak lebeszélni arról, hogy a jegyárus irodához igyekezzek... minden rábeszélésük hasztalan volt – szorgalmas „kereskedőhöz” méltóan igyekeztem az elsők között ott lenni a „biletja” kiállításánál. A jegyárus iroda egy lepattant ócska fémbódé volt a kikötő szélén, valószínű még a szovjet érában osztogatták benne a jegyeket a szebb napokat megélt szovjet Kaspi tengeri kereskedelmi és turisztikai flotta idején. A hajdani nagy szovjet kereskedelmi flotta maradványai a kikötő peremén félig elsüllyesztve álltak „nyakig” a vízben. Azerbaiján van annyira gazdag ország, hogy itt az ócskavasat nem hasznosítják – majd minden poszt-szovjet roncs ott rostokol a vízben. A jegyárus iroda nyitásának idejéről mindenki csak ködös mondatfoszlányokban beszélt. Szerintem itt nincs fix nyitási időpont – akkor nyit amikor a helyi góréknak megviszket. Egy enyhe hét órás várakozás után végre megjött a „kamarad oficjer” és elkezdődött a cirkusz. Első szabály amelyet itt megtanultam: rád néznek és elküldenek, hiába vagy az első a sorban. Második szabály: amit nem tudsz megoldani szép szóval, oldd meg pénzzel. Harmadik szabály: ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon. Valahogy én is így tevékenykedtem, amikor újdonsült barátom, egy grúz autóbellér elmesélte, hol kell vásárolni a jegyet. Vagyis nem ott ahol a „pleb” sorba állt, hanem hátul, ahol a góréknak osztják a jegyet. A kereskedelmi hajókon van egy alapszabály: nem vesznek fel turistákat. A turistáknak való járatok igen foghíjasan közlekednek - havi két alkalommal Baku és Aqtau között. Nekem viszont a „ha törik ha szakad elvet kellett követnem - azért, hogy feljussak a nap egyetlen járatára Kazahsztán irányába, ha nem akartam várni október végéig a következő sétahajó indulásáig. A grúz autókereskedő szépen fogta magát és olyan hangnembe amit én nagyon nem mertem volna használni, szépen lecsapta az asztalra az útlevelemet benne a jegy árával - 12o amerikai dollárral. A román útlevél nem hatotta meg a „baskant” de a benne rejlő zöld bankók azok már igen. Így újabb két órás várakozás után behívattak a pár méterre található vámszolgálathoz, ahol sikeresen átestem a fotózáson és beütötték az útlevelembe az azeri kilépő pecsétet. Hamarosan egy kisebb méretű kereskedelmi hajón találtam magam, ahol újabb haverokkal hozott össze a sors - a reggeli török teás haverom egyenesen egy trikót adományozott találkozásunk örömére. Gondolom a találkozás azért is szívet melengető volt, mivel a törökök nem szeretik sem a grúzokat, sem az azerieket. Így hát én maradtam az egyetlen kardes - testvér. A szokásos beszélgetés - foci, nők, városok, ételek. Erről folyt a beszélgetés vagy másfél órán át, amíg vártuk, hogy elhelyezzenek a kabinokban. Török barátom különösen boldog volt, mivel én is kedvenc török csapatát kedvelem: Galatasaray Klub Sport Istanbul. Így minden alkalommal amikor meglátott a hajón hatalmas cím bom bom csatakiáltástól zengett a hely. Hihetetlen ez a semmittevés művészete. Egy kerek napja rostokolunk a hajón és nyoma sincs annak, hogy esetleg elindulnánk Aqtau felé. Majd mindenki a legnagyobb lelki nyugalommal üldögél és tölti az idejét ki amivel tudja. Nekem pedig a nyuszikás vicc jutott eszembe: a ne zavarjatok szexuális életet élek (halálra b....sz az unalom) Szerintem ez bevett helyi szokás, hogy ha nem késik a hajó legalább egy napot, akkor nem érzik jól magukat az emberek. Így hát maradt időm elegendő naplójegyzeteim vezetésére és az eddigi események felleltározására. Sok minden történt velem ebben a több mint három hétben. Volt jó, kevésbé jó, kellemes és kellemetlen - de összességében pozitívumként könyvelem el azt, hogy egészséges vagyok, jól haladok az utammal és minden úgy tűnik jól alakul. Sajnos ez a három nap megbolygatja a programomat, de majd igyekszem minél többet behozni a lemaradásból. Végre percre pontosan huszonnégy órával később elindult a gőzösünk Aqtau felé. Sikerült feltölteni édesvízzel a hajó tartályait, amelyet egész nap kínoztak egy rossz, szovjet korból származó búvárpumpával. Csigalassúsággal természetesen, hiszen a közel ezernégyszáz kilométeres utat majd egy egész nap alatt teszi meg. A bűz és a kosz elképzelhetetlen ezen a hatvanas évek elején épített szovjet rakodóhajón. A törökökről a meleg és a kosz hatására csepegett a zsír - úgyhogy nem lógtam ki a sorból. A hajó Amiral Ahmedov néven azeri zászló alatt szolgált, és az egyetlen komphajó amely jelenleg Baku és Aqtau között szolgál. A helyi orosz szakács szerint valamikor volt élet a tó ezen oldalán is, naponta három komphajó indult Bakuból a kazahsztáni kikötőkbe. A kabin amelybe elhelyeztek ötödmagammal, tűrhető állapotban van. Nincs és nem is lehet ilyen helyen ennyi pénzért luxust várni, arra megvan a havonta egyszer induló sétahajó, amely „potom” négyszáz dollárért szállítja a turistákat a Kaspi Tenger túloldalára. A sós levegő és az állandó szél miatt kirepedezett a bőröm. A grúz hajószakács adott valami irtózatosan büdös kenőcsöt - szerinte a fókazsírból készített kotyvalék tökéletesen helyrehozza a bőr rugalmasságát. Jobb mint a LOreal vigyorgott, miközben fanyarú tekintettel tűrtem az orrfacsaró bűzt. A törökök hamar feltalálták magukat a hajón. Nekifogtak ipari mennyiségben főzni a török fekete teájukat. Már nem tudtam, hogyan utasítsam vissza a sok çai, çai, çai kiáltással közeledő török kamionsofőrt. Az oroszok, grúzok és mindazok akik orosz nyelven beszéltek a hajón hirtelen előkaptak valahonnan egy láda vodkát és őrült ivászatra zendítettek rá. Előkerült egy gitár és az alkoholszint növekedésével arányosan szomorodtak el a dalok. A végén már majdnem mindenik orosz sírt és dühösen szidták a törököket, akik nevetve figyelték a kártyaparti közepette a szomszédban búbánat ütötte hajdani szovjet „elvtársakat”. Az egyik orosz elmondása szerint a dalok majd mindenike a világháborúban elveszett és a lágerekben eltűnt szeretteikről szól - hiszen nem volt köztük olyan akinek legalább egy nagyszülője ne halt volna hősi halált a fronton. Délelőtt a török kamionosok nagy veszekedésben akarták eldönteni melyikük vigyen el Aqtautól az üzbég határig. Szerintük olyan ritkaságszámba menő csodatojás vagyok errefelé, hogy megéri veszekedni azon, ki legyen az a szerencsés aki egy magamfajta fickót elvigyen a határig. A tengeribetegség sajnos engem se került el. Egy nyolc órás part menti hajózás után kompunk belevágott a tenger átszeléséhez, ezt én egy közel félórás öklendezéssel indítottam. Mások sem néztek jobban ki, a törökök mind bóbiskoltak és ténferegtek a hasukat fogva, sápadtan és levert hangulatban lézengtek a fedélzeten. A közel ezer kilométeres út mindenkit megviselt. Nekem jól jött ez a két nap, bár tisztába vagyok azzal, hogy nagyon megkavarta a programomat. Volt időm rendbeszedni a gondolataimat, végiggondolni az elmúlt éveket és persze kimosni pár ruhát. Végre valahára hála Allahnak, Istennek, Buddhának, Shívának és még vagy kétezer istenféleségnek, megérkeztünk csekély három nap alatt Aqtauba. Hurrá... hajrá Kazahsztán. A hajnal már a mólónál ért bennünket, nagy hurrázás közepette kötöttünk ki, hiszen mindenki tisztába volt azzal mennyire volt nehéz ez az átkelés a föld legnagyobb lefolyás nélküli taván. Jó szovjet elvtársi szisztéma szerint itt a szabály az, hogy először kiköt a hajó, majd szépen alaposan megtörténik a vámvizsgálat és utána eresztik a dolgára a sok kamiont és csempészett autót. Ez valahogy úgy történt, hogy két és fél óta láblógatás után levezényeltek a hajóról és bezsúfoltak egy Izsu márkájú hetvenes évekbeli csúcstechnológia autóbuszba, amelyben volt közel tíz ülés és vagy tizenöt-húsz állóhely. Én a szerencsésebb fickók közé tartoztam, mivel a sorban elől cammogtam le a hajóról, így ülőhelyet is kaptam. Aztán szépen bezsúfoltak ugyanebbe az autóbuszba közel ötven embert - nagyrészük hatalmas kebabokon és dürümökön szép kövérre hízott török kamionsofőr. Az autóbuszra felülés-préselődés-káromkodás közel fél órát tartott ahhoz, hogy a „kamionos szardínia konzerv” megtegyen 12o métert (százhúsz métert). Na lett is erre hatalmas káromkodás, a törökök az összes szentet leszedték az égről Ábrahámtól Mohamedig. Alapos szovjetes stílusban beállítottak két sorba ahhoz, hogy egy fél óra múlva kiderüljön, az egyik sor elején található ablakot ma nem nyitják ki. Nagy nehezen átestem a kötelező vámvizsgálaton, és boldog kazah beutazási pecsét birtokában igyekeztem az első stoppoló helyig - Aqtau felé majd csak elvisz valami . Reményeim hamarosan valóra is váltak és egy fiatal vámtiszt fett fel autójába a közel negyven kilométeres útszakaszra. Aqtau klasszikus példája a tökélyre fejlesztett „hogyan építsünk katasztrofálisan csúf városokat” című elv iskolapéldánya. Ilyen ronda szocreál városrendészetet nem láttam sehol életembe. Ehhez képest Balánbánya vagy Barót művészien kivitelezett tömbháznegyedekkel rendelkezik. Annak ellenére, hogy irtózatosan nagy a szegénység, a város szolgáltatásai nyugat európai árakkal rendelkeznek. Egy két dolláros kávé után átnéztem a lehetőségeimet. Nem sok variáns maradt, hogy eljussak Üzbegisztánba, és amely variánsok a rendelkezésemre álltak - egyik mesésebb mint a másik. Mivel mindenképpen szükségem volt egy pár óra vízszintes helyzetben eltöltött alvásra a sok ülvealvás után, ezért a vonat mellett döntöttem. Ami azért nem volt egy mesés helyzet, mivel a vonatjegynél a hölgy kerek perec kijelentette: nyet biletja, vagyis megint lógni és könyörögni kell azért, hogy elvigyenek. Ehhez még hozza kell képzelni egy klasszikus szovjet érában megépített vonatot és pár száz utast akik egymást taposva igyekeztek a vonatra feljutni. Mindezt akadályozták a vagonfőnökök, akik azon voltak, hogy kézzel lábbal letaszítsák a vonatra felkapaszkodó embereket. Én a vonat legvégén belecsúsztattam egy ezer tenges bankjegyet az útlevelembe, és úgy nyújtottam át a szovjet vonatos ruhába öltözött hölgynek. Ezer tenge, vagyis három dollár - ennyi csúszópénzt kellett adni, hogy felférjek a vonatra. Ez a jegy tízedrésze, de mindenképpen jó belépő volt egy olyan vonatozásra, amelyet tölthettem volna a csomagtérben is. A hölgy rendkívül kedves volt és azonnal adott egy ágyat, jó szúrós lópokróccal és egy zsíros párnával, mondanom se kell előtte levezényelt onnan egy alvó legénykét. A közel kilencszáz kilométeres vonatozást végigaludtam, tekintettel arra, hogy a vonatfelelős volt olyan kedves és minden csomagomat bezárta a saját szobájába, így nem kellett nyitott bicskával pásztorkodjak a csomagom fölött. Hajnalban megérkeztünk arra a helyre, amelyről mint a mesebeli vadnyugati városról, ahol rablók élnek - mindenki elszörnyülködve beszélt. Beynau (Binyó) városka relatíve közel esett az üzbég határhoz, így ezt a helyet választottam ki, hogy bejussak az üzbégek földjére. Persze a Beynau – Kungrad vonatra még csúszópénzzel sem lehetett feljutni, így maradt a gyalogos határátlépés lehetősége. Ehhez persze be kellett ülni úgy hajnalosan a sok sötét alak között egy olyan autóba, amely vállalta, hogy csekély nyolc dollárért elvisz a kétszáz kilométerre található vámhivatalhoz. Török haverjaim a hajón pontosan ezt a helyzetet nem ajánlották nekem, ugyanis Beynau a két ország legveszélyesebb helye, rengeteg bűnözési formával és sok eltűnt idegennel az utóbbi években. Az autóban rajtam kívül ült vagy hat férfi és négy nő, ezért a nyomaték kedvéért elővettem a székely bicskát és elmagyaráztam a sofőrnek, hogy bármely cselezés esetén én minden szégyenérzet nélkül ledöföm őt is és az összes férfit ezen a Kamaz teherautón. Hatásos volt a jelenet, utána többet nem mutogatták nekem, hogy így a nyakam és úgy a nyakam csak mosolyogtak és egyre másra ismételgették, hogy minden rendben van, én vagyok a főnök. A határhoz reggel fél nyolckor érkeztünk meg. Onnan lehetett felismerni a határátkelőt, hogy több ezer csomagokkal megrakott ember tolongott egy vaskapu előtt, és majd mindenkit lökdösött egy tizenéves kazah kiskatona egy szinte vele egyméretű Kalashnyikov gépkarabéllyal. Az én európai útlevelem láttán azonnal előengedtek és első voltam a nyolc órás kapunyitáskor a vámnál. A reggeli nyitás úgy történt, hogy megjelent a váltás a kiskatona vigyázba vágta magát és két díszlépést tett előre, erősen odacsapva a bakancsát a földhöz. Amikor megláttam, hogy a bakancs talpa a földön marad a két díszlépés után - fetrengtem a röhögéstől, végül már mindenki hangosan hahotázott, a kazah tisztet is beleértve. A vámvizsgálat egyszerűen ment, kaptam egy orosz nyelvű űrlapot amelyet ki kellett tölteni - milyen pénzeket, fotógépet, számítógépet, stb viszek be az Üzbég Köztársaság területére. Csak sejteni tudtam, hogy hova mit kell írni, úgyhogy ahol még sejteni sem sejtettem a kitöltendő részhez odaírtam magyarul a választ: hajrá Fradi, hülye lilák, csillagos az ég a babám feje fölött. Na szóval - mosolyogtak is a vámtisztek amikor elmondtam, hogy minden ki van töltve a vagyon és vámnyilatkozatban. A határ üzbég oldalán még nagyobb tumultus fogadott. Ott az emberek csüngtek a kovácsoltvas kapu tetején is. Mondhatom nyugodtan: ehhez a határátkelőhöz képest az afgán – pakisztáni határátkelő Jalalabad közelében nyugatias civilizált helynek tűnt. A sivatag kellős közepén épített határátkelő egyike a legkevésbé biztonságos helyeknek a két ország térségében. Egy üzbég határőr tiszt kikísért a határ túloldalán található autóbusz megállóba, és ott azzal búcsúzott tőlem, hogy igyekezzek meghosszabbítani Tashkentben a vízumomat mert másképp az országból való kilépéskor lecsuknak három napra. Lépten nyomon a szocializmus büszke sivatagi megvalósításai voltak láthatóak. A sivatag kellős közepén olyan visszás és már már röhejes helyeket láttam, ahol a homokdünék közé felépített szocreál tömbházlakás mellé az üzbég lakástulajdonosok sátortetőt húztak fel és az alatt juhok, kecskék, lovak és tehenek heverésztek - no meg persze az üzbég gazda. A szocialista ipar magas fokú fejlettségéről regéltek ezen a napon a Pobeda, Moszkvics, Kamaz, Lada és megannyi őskövület gépjármű amellyel szédítő sebességgel szelték a helyi kaszkadőrök a gödrös utakat. Azt mondják errefelé, hogy nem érdemes jó utat készíteni, mivel amúgy is tönkreteszi azt a nappal és éjszaka közötti nagyon magas, sokszor 5o fokot is elérő hőmérséklet különbség. Az utak minősége megfelel a szép hazánkban Romániában 1989 előtti időszakból ismert és akkor teljesen normális úthálózatnak. Az első nagyobb megállóm Kungrad volt. Itt egy rövid másfél órás stoppolás után kaptam is egy nagyon komoly tuningolt Moszkvicsot, amely negyvenessel „száguldott” Khiva és Nukus irányába. Végül két és fél óra után arra hivatkozva, hogy nagyon komolyan kell a kétbetűsre mennem az éjszaka kellős közepén leszálltam egy Kurgantepe nevű helyen, ahol csodák csodája senki nem akart kirabolni és legyilkolni. Az igazat megvallva még magamat is megleptem ezzel a lépésemmel, de nem bírtam tovább a benzinszagot és a huzatot - a Moszkvics híres autómárka, amelynek egyik ablaka sem csukódik rendesen és a motorházon átfúj a szél. Meg is kérdeztem az urat aki az autó boldog és büszke tulajdonosa volt, hogy mennyiért vesztegetik ezt a mesebeli járgányt. A válasz megdöbbentett: 15oo dollárnak megfelelő helyi pénz leperkálása. Na íme a bizonyíték, hogy a szocialista ipar maradandót és örök értékűt alkotott a hatvanas években. Az éjszaka kellős közepén nem volt egy leányálom találni egy autót ami Nukus felé közlekedjen, de megtaláltam a módját annak, hogyan találjak egy lehetőleg gyors járgányt, amely elröpítsen közel húsz óra alatt az 1ooo kilométerre levő Nukusba. Másfél óra csillagnézegetés után felvett két legényke egy orosz kamionnal, amelyben nyugodtan aludtam végig az út felét. Nukusban ugyanazt a nyomort és bűzt találtam mint az addig meglátogatott városokat, ám itt eszembe jutott egy ismerős neve és rákerestem a telefonkönyvben. Nagy boldogan jött is a srác, aki civilben egyetemista, de gyakornok rendőrségi gyorsíró a helyi rendőrkapitányságon. Gyorsan megetetett, hogy nehogy a pocakom igen leereszkedjen. Pillanatok alatt egy elegáns étteremben találtam magam és a finom főtt marhabordát fogyasztottuk húslevessel. Délután elbúcsúztam ismerősömtől és irány a város Tashkent felőli kijárata, ahol nehezen, de találtam egy tűrhető árat kérő autóbuszt. Végül is ezerháromszáz kilométert kellett megtegyek Tashkentig, ez közel húsz órás út volt. De legalább tudtam valamit pihenni, túl azon, hogy valami eszméletlen lábszag és bűz volt az autóbuszon. Eleinte magamra gyanakodtam - a majd egy hetes mosdatlanságomra, de rájöttem, hogy olyan fiatal legényke ült mellettem, aki szerintem életében nem mosakodott. A szagokkal soha életemben nem volt gondom, de itt egy adott pillanatban megfordult a fejemben, hogy megkérem a sofőrt engedje meg, hogy az autóbusz tetején utazzak. Ott ugyanis még a csomagok között utazott pár olyan férfi akiknek nem jutott hely az autóbuszban. Az út a sivatagon keresztül páratlan élmény volt. A finom lössz anyagból felépülő Kizil Kum sivatag csodálatos látványt nyújtott. A naplemente megcsillant a só és lössz felületeken és olyan látvány volt, mintha egy hatalmas tófelület terült volna el a láthatáron. A helyiek szerint ez a sivatagi fény, a dzsinnek - a gonosz ördögi lények játéka amellyel megpróbálják elcsalni a járt utakról az arra járókat. Egy átutazott éjszaka után délután megérkeztünk a Fergana völgy bejáratánál található Tashkentbe, vagy ahogyan a helyiek nevezik Toshkentbe. A város egy modern szocialista kreáció, amelyet a negyvenes években kezdtek építeni Josif Sztálin akkori pártfőtitkár parancsára. Az azóta eltelt hetven év alatt a város gyakorlatilag nem fejlődött. Változott ugyan valamelyest az 1992-es üzbég függetlenedés után, de szocialista ipari város jellegét soha nem tudta levetkőzni. Olyan gyárépületek találhatók itt, amelyeket az ötvenes években építettek, és még mindig használnak.

Ardabil - a hegyek közé zárt szultánváros

Valamivel sötétedés előtt elindultam Teherán Azadi (Szabadság) terén található autóbszállomásra. Azért döntöttünk így, mivel ezt találtuk a legbiztonságosabb lehetőségnek, hogy eljussak az azeri határ mellé.Szomorú búcsú volt barátomtól. Bár nagyon szeretnék visszatérni még Teheránba, de úgy érzem erre a térség egyre súlyosbodó politikai helyzete nem igen ad esélyt. Így elindultam egy közel velem egyidős autóbusszal az ország észak-nyugati felébe, az Azerbaijannal szomszédos Ardabil tartomány felé. Ardabil városát, ha már mindenképpen ott van a határ közelében – csak nem fogom kihagyni, gondoltam – és nem bántam meg. A közel kilenc órás út nagy része csendesen telt el. Csak a végén jött egy kis kellemetlen szerpentines szakasz - és annak ellenére, hogy az egyenes autópálya részen az autóbusz sofőre viszonylag normális stilusban vezette a degeszre tömött autóbuszt, a szerpentinekhez érve előjött belőle a török virtus. Kapkodta a kormányt, őrült sebességgel vette be a hajtű kanyarokat, mindeközben telefonon orditoztott valakinek és... cigarettázott. Igazi kis „török Napoleon” vette a kezébe az életemet és én hátul mint a fába szorult féreg... na hadd ne mondjam, milyen jó érzés volt. Valami ilyesmi ikszpiriensz miatt gyűlöltem meg a repülőgépet is (egy alkalommal a pilóta igen igen kapkodta le-fel a kormányt...). Alighogy megérkeztünk Ardabilba, jöhetett a sajt-friss kenyér-méz-tejfölből álló reggeli és a finom török kávé, amelyet senki ezen a világon olyan izletesre nem készit el mint török barátaink. Levelezőtársam szólt, hogy órái lesznek a helyi egyetemen, így elhatároztam - amiért ide jöttem azt meg is fogom látogatni. A Világörökség részét képező Sheikh Safi ad-Din Mecset a hajdanán fél Ázsiát uraló szeldzsuk szultánok székvárosának központi mecsete volt, majd az azt követő szafavid és abbaszida dinasztiák továbbépittették azokat az épületeket amelyeknek ma csodájára jár a Világ. Az iszlám világ Sagrada Familiája - így is nevezhetnénk a közel négyszáz évvel ezelőtt épült mecsetegyüttest. Kivülről nem tulajdonitottam nagy jelentőséget neki, de ahogy beléptem a lélegzetem is elállt. A Sheikh Safi ad-Din maga az iszlám épitészet barokk csodája. A XVI-XVIII század között épitett és folyamatosan csinositott mecsetkomplexumra nagy hatással volt az európai barokk és rokokó épitészet - köszönhetően annak, hogy mind a szafavid mind az abbaszid uralkodók komoly diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat ápoltak a korabeli Németalfölddel és Franciaországgal. A helyiek azt mondják, hogy ez a legszebb alkotása egy olyan kornak, amikor az iszlám még alkotott és nem rombolt. A mecset arannyal festett oldalmennyezetei, valamint a berakásos téglaablakok rendszere sajátos hangulatot kölcsönöz a csodálatos épületegyüttesnek. Barátaim szerint a szafavid és abbaszida dinasztiák azért ide alkották a legpompásabb remekművet, mivel mindkét dinasztia nagy elődjének tartotta Sadr al-Din Musa szeldzsuk sejket. Arra viszont, hogy miért van annyi tulipán, rózsa, fülemüle motivum az égetett festett csempéken, a válasz egyszerű: a térséget ezer éve török ajkú népek lakják, akik hozták magukkal sajátos szimbolumvilágukat Belső Ázsiából. A mecset lenyügőző formái, festett és égetett csempeberakásai, aranyozott faldiszei miatt vált egyik azon mecsetté, amely a legértékesebb a török épitészetben.Sajnos a pár évvel ezelőtti földrengés igen megrongálta a belső kupolacsarnok mennyezetét, valamint telejesen összedöntötte a mecset körül hajdanán épült kereskedővárost. A valamikor Ardabil a Dél-Kaukázus vidékének legnagyobb városa volt. Ez volt az örmény és észak-európai kereskedőkaravánok egyik kedvenc pihenőhelye, korániskolája és egyeteme közel ezerszáz éves múltra tekint vissza. Egy olyan korra, amikor orvosok hada indult innen a messzi Kambalikba, hogy a nagy Dzsingiszt, minden mongolok kánját megvizsgálják. Egy kicsit a középkorban éreztem magam ma délelőtt a mecsetben - egy olyan korban, amelynek a legtöbb épitett öröksége ma már a háborúk és fegyveres viszályok között eltűnt. A főterén található parkban pihentem egy rövidet a hosszú kalandos éjszaka és az élménydús délelőtt után. Vigyázott rám és a csomagomra az a idős török boltos, aki miközben törökmézes tésztát készitett, mosolyogva emlegette: a magyar az testvér.

A középkori csodák világában: a Teheráni szőnyegbazár

Valamikor barátaim emlegették, hogy van egy hely a világon, ahol az ember több százezer euró értékű kincs tetején pihenhet meg. Mosolyogtam, mert rég nem hiszek a mesékben.Aztán egy reggelen Alireza barátom elvitt a szőnyegbazárba. A több száz éves hagyományokkal rendelkező szőnyegkészitő és árusitó helyen álltam, és nem hittem a szemeimnek. Olyan látvány tárult elém, amit soha nem tudtam elképzelni. Édesanyám esti meséi jutottak eszembe a varázsszőnyegről, az aranyból font és ezüsttel himezett szőnyegekről. Ez a bazárrész sajátos világ. Itt nem futkosnak hordárok, nem ajánlják kikiáltók az eladásra szánt portékát, nem tapossák egymást az emberek. Csend és nyugalom honol egy olyan fél városnyi részen, ahol Irán legnagyobb és legértékesebb perzsaszőnyeg kollekcióit árulják a Világ legjobb szőnyegkészitő és szőnyegbecsüs mesterei. A néhány vásárló akit végigvezetnek a sok ezer eurós összértékű szőnyeghalmok között szakavatott értékbecsüsök, gazdag tehetős emberek. Csak ők engedhetik meg maguknak, hogy a családi ház nappalijába  többhavi fizetésük ellenértékeként a legjobb minőségű selyemből szőtt eredeti perzsaszőnyeget vásároljanak. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy valamikor másfél méter vastag „szőnyegszéken” pihenve iszogatom a boltosok álltal felajánlott teát. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy olyan szőnyeg-csodák között járhatok-kelhetek, amelyeken több évet dolgoznak emberek tucatjai. A szőnyegek világában megelevenedett a művészek keze által a kelet gazdag mondavilága, a középkori legendák és a  perzsa hagyományvilág. Egy olyan helyen, amely a perzsaszőnyegek világában maga a „New York-i tőzsde”. A helyi árusok kivétel nélkül hagyományos szőnyegkészitő családok sarjai. Törökök, perzsák, kurdok, mind arra törekednek, hogy a mesterségük fennmaradjon. Egymást segitve, támogatva élik a mindennapjaikat és egy darab eladott szőnyeg árából családok tucatjainak biztositott a megélhetés. Egy egész napot töltöttünk a perzsaszőnyegek világában. Az idő észrevétlenül elrepült a sok szép portéka és érdekes műalkotás láttán. Bár mindenki ajánlotta, hogy egy varázsszőnyeg hamarabb hazaröpit mint bármely légitársaság modern repülőgépe, csak mosolyogtam. Az én utam annál hosszabb, minthogy szőnyegeket cipehessek a messzi Kinába.   

Bam - a földrengés romjai között

Hajnalban elbúcsuztam barátaimtól és Bam felé vettem utamat. Minden előzetes figyelmeztetés ellenére, miszerint életveszély Bam és környéke az idegeneknek, eltökélt szándékom volt, hogy meglátogatom a hajdani óvárost. Valamikor pár éve a Világ talán legépebb középkori óvárosának tekintették. Aztán egy napon, 2003-ban az egész egy pár másodperces tragikus földrengés áldozata lett. A város környékén óriási káoszt találtam. Még mindig vannak olyan családok akik tiz év után is sátorban, összetákolt kalyibában laknak. Meg se mertem kockáztatni, hogy fotózzak, és igyekeztem az óváros irányába. Az iráni kormány egyébként igen furcsán reagált a földrengés óta eltelt időszakban. Lakóházakat nem, de stadiont azt épitettek a városban - kellett az, hiszen a főpap valahol csak kellett beszéljen a néphez. A helybeliek a létminimum alatt élnek. A nyomor és a bűz elviselhetetlen a történelmi óváros közvetlen közelében is. Egyesek szerint a földrengéskor összedőlt lakónegyedek helyét nem eltakaritották, hanem lefödték földdel és homokkal. Sok család soha nem találta meg hozzátartozóit a romok alatt. Bam neve az irániak szerint nemcsak a hatalmas katasztrófával társul, hanem a hatóságok nemtörődömségével és a politikai érdekek mentén való „katasztrófa mentéssel”.A történelmi belvárosban, mely egykoron  a Selyem Út déli ágának egyik legfontosabb állomása volt, káosz és romhalmaz fogadott.Valamikor úgy képzeltem el,hogy  végigsétálok az óváros csodálatos főutcáján, meglátogatom a karavánok vámépületét, a hindu és a mongol karavánszerájokat... De nem ezt találtam. Ehelyett négy-öt méter vastag törmelékrétegbe vágott ösvényen haladtam végig az Arg, a kastély irányába. A Világörökség részét képező műemlék együttes több pontján dolgoznak a helyi munkások. Az embargó miatt a külföldi – főként olasz és spanyol régészek és mentési szakemberek hazatértek országukba, a helyszinen pár munkás „saját elképzelés és izlés” szerint restaurálja- épiti újra a páratlan szépségű műemlékegyüttest. A bejáratnál a múzeumőr szólt: nincs belépő... vagyis a belépő az, hogy saját felelőségre járok-kelek az életveszélyes omladékhalmok között. Ha túlélem... az az igazi belépő. Való igaz, rajtam kívül nem volt egyetlen idegen sem a környéken. Egy iráni régészcsoport árgus szemekkel vizsgált egy életveszélyesen megdőlt falrészt és azon tanakodtak mivel lehetne megtámasztani azt. Bam neve egyet jelent a természet erejének totális pusztitásával. A várhegy massziv gránittömbjét két-három méterrel megemelte és arrább tolta a pusztitó erejű földrengés. A városka szenvedése még erőteljesebb a katasztrófa óta, mivel évente ezt a helyszint több százezer vendég kereste fel hajdanán. Az azóta eltűnt idegenforgalom kieséseit-bevételeit, az itt élő családok soha nem tudják pótolni.Sokan nem képesek  feldolgozi, hogy egyik napról a másikra földönfutóvá váltak. Nemcsak a páratlan szépségű Arg és a történelmi óváros tűnt el, hanem egy csapásra megszűnt egy hires történelmi  oázisváros. Amely hajdanán a Selyem Út egyik csodálatos szinfoltja volt.Komor gondolataimba burkolózva hagytam el a városkát. Még az sem tudott felviditani, hogy egy utcagyerek, akivel megosztottam a tizóraimat -  cigánykerekekkel és különféle tornamutatványokkal igyekezett felviditani. Hogy milyen lehetett hajdanán a nyugati kereskedőknek Bam-ba érkezni? Milyen lehetett tiz éve az a hely, amelyet a legfontosabb indiai fűszerlerakat-oázisként ismertek a történelemben? Milyen lehetett a város, amelybe a messzi észak éurópából érkeztek karavánok, a malabár part fűszerritkaságai után? Mert amilyen most, azt sokáig nem fogom elfelejteni. A helyiek szerint mindig van esély az újrakezdésre, volt már egyenlő a földdel a történelem során Bam. Csak hittel és kitartással lehet és kell újjáépiteni.

Kerman – a paloták és kunyhók városa

Kevés olyan helyen jártam keleten, ahol a társadalmi kontrasztok ennyire kiütköztek volna, mint Kermanban. A történelem és az emberiség egyik igen régi városában csak csodálni lehet azt, hogyan fér meg egymás mellett a modern irodaház és annak hátsó udvarában a sokgyermekes beludzs család vályogviskója.Gondolkodás nélkül belevágtam magam a történelmi óvárosba. Fotózni és csodálni azt amit az ember évezredeken át megteremtett. Mert Kermán belvárosában olyan épületeket láttam, mint amilyeneket eddig soha, sehol. A történelem során a karavánokból élő város a maga kietlen sivatagos környezetével látszólag jelentéktelen helynek tűnt számomra. Itteni ismerőseim egyenesen azt álitották, hogy Kerman nélkül nem létezett volna Selyem Út. Hogy miért arra jómagam is rájöttem hamar. A város hajdani nagy kereskedőbazárjairól, szőnyeg és kézműves manufaktúráiról volt hires. Maga a nagy Dzsingisz kán is a krónikások szerint elszörnyülködve nézte milyen várost tettek tönkre hóditó hadai. A belvárosban  látottak alapján elmondhatom, hogy ez eddig a leggazdagabb és legváltozatosabb város amelyet a Selyem Út mentén meglátogattam. A városban csodálatos dolog volt nézni a párthusi, perzsa, makedón, ilhán, timurida, abbaszida vagy a modern kort képviselő stilusjegyeket, épületegyütteseket. A lenyűgöző méretekkel rendelkező bazár tér mögötti sikátorokban kerestem meg azt a negyedet, amely hajdanán az európai kereskedőváros volt. Barátaim előzetes helytörténeti kutatásai alapján nem volt nehéz rátalálni.  Szomorúan észleltem, hogy a városrész romokban hever és hamarosan bontás alá kerül. A helyi múzeum készséges őre elmesélte, hogy a 2003-as Bam-i földrengés itt is nagyon komoly károkat okozott a történelmi óváros épületeiben. Akkor hagyták el lakói ezt, az „európai negyed” néven ismert városrészt. Az azóta eltelt idő alatt a boltives házak nagy része beomlott, a stilusosan kialakitott középkori tetőterek nagy részét megette az idő és a nemtörődömség vasfoga. Én a helyszinem megtaláltam azt a karavánudvart, amelyet még a IX században épitettek, és amelyben  minden valószinüség szerint a velencei, örmény, firenzei és más nyugati karavánok is megszálltak. A Bazártér legérdekesebb része számomra a régi fürdő volt. A XVII században épült fürdőház Ganjali Khan szafavid helytartó rendeletére készült. A fürdő bejárati részét olasz mesterek festették, örmény kőfaragók alakitották ki a boltivek cseppkő mintázatú mennyezetét, perzsa szakemberek tervezték meg a fürdő alatti viztározó medencét és izniki török csempekészitők burkolták az egészet elbűvölő szépségüre. A belváros számos mecsetegyüttese közül a Qajar dinasztia által épitett Qajar mecset ragadta meg leginkább a fantáziámat. Modern mecsetnek épitették a XIX század első felének rendkivül nehéz vérgőzös időszakában. Akkor amikor a várost nemcsak az afgánok inváziói, de az angol világhóditó álmok is állandó rettegésben tartották. Mégis volt rá pénz, tehetség és akarat, hogy maradandót alkossanak. A Qajar mecset mögött hirtelen „rossz ötletem támadt” és besétáltam a város legszegényebb negyedébe, oda ahova minden helyi óva intett a „látogatástól”. Egy közeli boltban pár fillérért megpakoltam a zsebeimet tört cukorral (itt a kockacukrot hivatott helyettesiteni a rúdakba főzött, majd kalapáccsal megtört cukor) és irány a szegények negyede. A legszegényebbek városrészében, nyitott szemmel és nyitott bicskával léptem be, de játszadozó gyereksereg vett körbe, tolvajok és rablók helyett. A kis beludzs és afgán gyermekek, akik idegent nem igen láttak errefelé, nagy szeretettel húztak a kezemnél fogva a vályogviskók felé. A cukorosztás paradicsomi élmény volt azoknak az apró gyermekeknek akik reggeltől estig munkára vannak fogva és csak ritkán adatik meg nekik az esély a játékra. Itt a boldog gyermekkor ismeretlen fogalom. Ismerős arcokat láttam közöttük. Egyikkel a reggeli töltött palacsintámat osztottam meg, másik az egész bazáron átkisért, csakhogy készitsek róla egy katonás pózban „feszedező” fotót. Csuda világ ez a szegénység. Egy helyi afgán férfi elmondása szerint ők ugyanolyan szeretettel fogadják az idegeneket, mint a közülük valókat, de a társadalmi megbélyegzés és a lenéző magatartás visszatartja még a helyieket is, hogy belépjenek a Hissar nevű városrészbe. Szétosztottam a cukrot és egész sereg csivikkoló, visongó gyerektől kisérve jutottam el a régi fürdővároshoz, amelyben maga a mongolok legnagyobbika, a kánok nagykánja, a legnagyobb gázi Temüdzsin is áztatta a testét. Sajnálattal konstatáltam, hogy a fürdőnegyed is bontás előtt áll, ugyanis sokemeletes acélvázas autószalont terveztek a helyére. A helyi szegény családok elmondása szerint naponta fordul ki a leomló falak és boltivek közül derbendi acélkard, szamarkandi páncél vagy éppenséggel arannyal teli erszény. Egy egy komolyabb kincs megtalálója Allahtól jövő csodának tekinti a szerencséjét -  amely valóban egy életre szóló, hiszen családjának esély adódik kikerülni a nyomornegyed bugyrából. Ám sokaknak ez nem adódik meg -  és hogy egyre többen vannak a szegénytelepen, az annak köszönhető, hogy a közeli Beludzsisztánban és a szomszédos két országban Afganisztánban és Nyugat Pakisztánban évek óta véres háború dúl. Egy papirt és vasat gyűjtögető afgán  szerint: Allah akarata volt az, hogy túléljen mindent -  szovjet inváziót, polgárháborút, tálib terrort, amerikai elnyomást -  de ennek az az ára, hogy élete végéig szemetet kell válogasson és a pénz egy részét a nálánál is szegényebbeknek kell adja zakar (adomány) formájában.  Pár lépéssel arrább egy ultramodern teaház teraszán üzletemberek teázgattak. Annyi pénzért körülbelül amennyit egy takaritó munkás verejtékes munkával megkeres egy hónap alatt. Hogy milyen lehet az életük ezeknek a szegény embereknek egy közeljövőben bekövetkező háború esetén? Csak elképzelni lehete, hogy hány száz gyermeke kerül újból munkába, ezzel is növelve a térségben elég magas iskolázatlanság arányát. Egy helyi ismerősöm szerint, egy háború Afganisztánnal teszei egyenlővé a legősibb perzsa területeket. Gazdaságilag és szellemileg egyaránt.A térségből szinte teljesen hiányoznak a turisták, csak jól őrzött és jól szervezett csoportok merészkednek le idáig. A 2003-as hatalmas földrengés igen sok mindent megváltoztatott Kerman, Bam és egész Beludzsisztán területén. Az iráni kormány elveszitette az autoritását a térség fölött, amelyet jelenleg az afgán-pakisztáni határtérséget rettegés alatt tartó kábitószerkereskedők uralnak. Bam-ban egyébként több idegen tűnt el az elmúlt években. Olyan gyanútlan nyugati turistákat raboltak el, akik abban am hitben, hogy  Irán egy biztonságos ország, parkokban, kertekben, köztereken éjszakáztak. Aztán reggel már afgán vagy pakisztáni területen ébredtek fel, szabadulásuk árát gyakorlatilag aranyban határozták meg millió dolláros értékben. A helyiek elmondása szerint a térség egyáltalán nem biztonságos és jó elkerülni az olyan helyeket mint Záhedán, Iránshahr vagy Rásk városkákat. Itt még a helyiek barátságos viselkedése sem tudja visszacsalogatni a turistákat az évente többször kiújuló drogcsempész háborúk miatt. Kermantól délre egyébként sok minden más mint Irán többi részén. Az éjszakába nyúló beszélgetés során a beludzs kisebbség, amely többségben van a térségben igen sokat szenved a siita többségű iráni államhatalom miatt. A beludzsok   évezredek óta ebben a térségben élnek, és az ország egyik legjelentősebb szunnita kisebbségét képezik. Az iráni kormány erőszakos betelepitésekkel, beludzs családok kitelepitésével „igyekszik” megbontani a térség etnikai egyensúlyát. Erre persze a helyi lakosság fegyveres erőszakkal válaszol. Napi rendszerességgel követelik az autonom státuszt iráni Beludzsisztánnak, napi rendszerességgel követelik a beludzs nyelv hitatalossá tételét és a beludzs iskolahálózat visszaállitását. Ismerőseim nevettek akkor amikor elmeséltem, hogy mi aláirásgyűjtéssel, békés felvonulással követeljük a jogainkat. Szerintük a többség diktatúráját ez nem hatja meg.   

Yazd- oázis az iráni sivatagok világában

Egy olyan városba érkeztem, amelyet hajdanán a Selyem Út karavánjai már hirből hallottak Mezopotámia alföldjén. Yazd, a kavics és homoksivatag kellős közepén oázisváros. Néhány kilométerre a várostól a Taurusz hegység lábánál eredő patakok, források éltetik. Egy olyan városba érkeztem, amely a történelem során a karavánok számára az utolsó igazi „vizes zöld oázis” volt mielőtt a Belső Ázsiai sivatagos-sztyeppés övezetbe értek. Egy olyan városba érkeztem, amelyről régóta álmodoztam, de a könyvek, Marco Polo és Vámbéry Ármin sem tudták úgy leirni ahogyan a valóságban kinéz. Maga a város egy élő történelem.Nemcsak a város történelmi központja, hanem maga a lakózóna is igazi épitészeti és kulturtörténeti csoda. Nekem személy szerint soha nem fordult meg a fejemben, milyen lehet egy kétezer éves városrészben felnőni gyerekként, vagy milyen lehet egy Timur Lenk által alapitott iskolába járni. A város épitészeti varázsát kiegésziti a helyi emberek hihetetlen bizalma és barátságos közeledése az idegenek felé. Hajnalban, nagyon korán érkezetem a városba. Megsajnáltam barátomat és úgy gondoltam a napfelkeltét meghagyom neki alvásra – addig csavargok egyet a falak között, amelyek látták a nagy világutazókat, Ibn Battutát, Ibn Hakaalt, Idrizit vagy éppenséggel Vámbéry Ármint. A Kebir Mecset közelében egy Selyem Út nevű apró kis hotelbe tévedtem be, amely megragadott egyszerűségével és középkort idéző hagyományos berendezésével. A helyi recepciós egy belső udvarba vezetett és látva elnyűtt ruhámat, megviselt szakállamat azonnal asztalhoz ültetett és belém tömött egy tányér reggelig egy hatalmas bögre kávéval. A reggeli és a beszélgetés végén rátértem a tárgyra: mennyivel tartozom? És ő a világ legnagyobb nyugalmával vágta rá: annyival, hogy amikor eljutok a kinai Xianba, akkor jusson eszembe a Selyem Út fogadó, ahol kellemes perceket töltöttem el. Barátaimmal való találkozás után beutaztuk az óváros legrejtettebb zugait, és történész ismerősük előzetes kutatásai alapján rátaláltunk arra a helyre, amelyet a helyiek római bazárként ismernek -  a név is utal arra, hogy ezen a helyen voltak elszállásolva a velencei, génovai, firenzei karavánok. A helyet hajdanán a perzsa királyi család táblával jelölte meg, mint Marco Polo itteni szálláshelyét. Ismerőseim levéltári kutatásai alapján ismertté vált előttem, hogy több magyar (erdélyi) kereskedő is megfordult a városban. A város középkori vámfüzete feljegyez egy erdélyi István (Stephanus) nevű kereskedőt aki 1493-ban török kereskedő karavánnal szállt meg a városba. Sajnos a Világ nem akar vagy nem tud tenni semmit azért, hogy Yazd bámulatos szépségű óvárosa megmaradjon. A helyiek elmondása szerint ebben ludas az olasz Velence város történész és régésztársadalma, ugyanis Yazd jelenleg a Világon a második olyan város ahol a legtöbb középkori történelmi épület található. Délután barátaim kivittek a várostól nyugati irányba található régi útra. Ez volt a hajdani Selyem Út Esfahant és Yazd-ot összekötő „sivatagi út”. A kora délután kerekedett homokvihar után a napnyugta csodálatos szinekbe öltöztette a homokkő, mészkő és kristályos pala hegyeket. A háromezet méter magas hegyek között lehetőségem adódott meglátogatni a Világ első egyistenhivő vallásának „Mekkáját”. A zorasztiánus „tűzimádó” templom a hegy oldalába felkapaszkodott házak között húzódott meg, és a szentélyben állandóan ég a tűz, meditálnak, imádkoznak az emberek. A Világ összes pontjáról ide járnak a zorasztiánus hivek, ugyanis ez a vallás túlélte az iszlám mindent elsöprő förgetegét Ázsia ezen szegletében. Hazafele lerobbant barátom közel negyven éves autója és azon tanakodtunk, mit lehet kezdeni nyolcvan kilométerre a legelső lakott településtől, a sivatag kellős közepén, egy darab ásóval és egy gramm viz nélkül. Miközben a kútásás sorrendjén tanakodtunk, a szomszéd nyugdijas bácsival közel egyidős Mazda terepjáró jelentette a mentőövet számunkra. A napot, jó helyi szokás szerint egy helyi szőnyegekkel csodálatosan feldiszitett teaházban zártuk, vizipipa és sok sok adag feketetea elfogyasztásával. Yazd  úgy marad meg az emlékemben, mint az a város ahol egyetlen lépést nem tettem anélkül, hogy a középkor emlékeibe ne botoltam volna. Mecsetjei, bazárjai és fürdőházai miatt nem véletlenül tekintettek e városra a Selyem Út karavánjai mint egy Édenkertre a végeláthatatlan sivatag kellős közepén.

Irán a diktatúra árnyékában

Számost diktatorikus politikai berendezkedésű országban voltam eddig. Egyik sem a demokráciáról és az emberi szabadságjogokról volt hires. Irán a diktatúrák szélsőséges formája -  vallási diktatúra. Egy olyan országban ahol a főpap, a nagyimám a hadsereg főparancsnoka, a pénzügyminiszter és kormányfő egy személyben, nem is lehet másra számitani mint kőkemény elnyomásra, a nők és a felekezeti kisebbségek jogainak durva megsértésére. Barátaim elmondása szerint Iránban a férfinak jogában áll megverni a feleségét bármilyen következmény nélkül.A nőnek nincs joga a gyermekhez amennyiben elvál a férjétől, ha egyáltalán engedélyezi ezt a birónak álcázott pap. A nők jogainak „széles körű érvényesitéséről” saját magam is meggyőződtem. A teheráni metróban elkülönitett rész van a nőknek – férjükkel, barátjukkal nem igen szabad egy helyre üljenek. Minden iszlám  és vallásos erkölcs ellenes bűncselekményt a shariya rendőrség, vagyis az iszlám rendőrség vizsgál ki és büntet meg. Így például azt is, ha a nő nem viseli a fején a csadort, ha fehér vagy világos ruhában öltözik, ha kilátszik a kabátja alól a feneke.Akárcsak a viccben a nyuszikával... az iszlám rendőrök mindig kapnak valami kifogást, hogy büntessék az embereket, hiszen a félelmet fenn kell tartani. Mind ezen diktatórikus társadalmi normativák rendkivül nyomasztóan hatnak rám, és barátaim elmondása szerint ez a legfontosabb ok, amiért nyugati turisták nem igen látogatják az országot. Pedig nem mindig volt ilyen ország Irán. Pahlavi sah idején, az iszlám forradalom előtt szabad ország volt,  ahol a diszkó, a sör, a tengerparti fürdőruhás partik ugyanúgy otthon voltak mint Európa bármely nyugati országában. Azt pedig, hogy elkergették a sahot és átadták az ország vezetését a fanatikus ultrakonzervativ imámoknak (siita főpapoknak)  - rég megbánta a többség. Az oktatás lezüllesztése, nemek közti szegregálása is igen fontos tényező a papok diktatúrájában. Barátaim szerint a cél egy iskolázatlan, birka módjára cselekvő „észak koreai” társadalom kialakitása. És nem állnak messze ettől ennek az országnak a vezetői. Az itteniek rettegnek a kinai és észak koreai stilusú intranettől is amelyet jövő tavasszal akarnak bevezetni . Ez egy olyan országos hálózat, amelynek nincs kapcsolata a világ más részeivel -  vagyis egy belső hálózat amelyet még jobban tudnak ellenőrizni a hatóságok. Tilos a facebook és egyéb közösségi oldalak használata és szigoruan büntetik a yahoo és google levelező hálózatok használatát. Egy helyi nyugalmazott biró szerint, az iszlám szigorú törvényeit bevezetve, gyakorlatilag Afganisztán stilusú országot hoztak létre, ahol a polgári jogoknál jóval erősebb az iszlám jog, és az ítéletet a pap és nem a szakképzett biró hozza meg. Hogy mi minden változott az elmúlt pár hónapban ebbe az országban, azt nehéz lenne leirni. Tény, hogy rendszer egyre vadabb eszközökkel igyekszik letörni az elégedetlenkedő, egyre jobban elszegényedő családokat. Előző iráni látogatásaim alkalmából nem láttam utcán kéregető embereket. Most egész gyermeksereg kéreget a város központi részében, koszos szakadt ruhában nyújtják a kicsi kezüket az arrajáróknak. A sirás környékezett a látványtól. A helyiek elmondása szerint a szegényebb családok már nem képesek eltartani a négy-öt gyermeket. Irán és az irániak a tartalékaikból élnek. Az embargó csak most kezdi éreztetni a hatását, és barátaim elmondása szerint a helyzet annyira súlyos, hogy alig három hónapra elegendő alapélelmiszer áll az emberek rendelkezésére. Ez pedig egy szomorú jövő képét vetiti elő. A fanatikus siita papok klikkje szépen lassan visszavezeti a népet a középkorba. Oda, ahol nem tiltakoznak, nem követelnek jogokat a nőknek, nem akarnak világhálót, külföldi kapcsolatokat,szólás szabadságot,  hanem hallgatnak, mecsetekbe járnak és  fejet hajtanak a világ egyik legsötétebb diktatúrája előtt. Marad viszont az emberek szeretete és  őszinte ragaszkodása az idegenekhez, akik egy kevés szabadságillatot hoznak az ajatollahok országába...