Randi Lenin elvtárssal (Látogatás a kirgizek földjén - Bishkek)

Almaty hideg esős idővel fogadott. A hőmérséklet lehűlt nulla fok alá és a hegyekből hófelhők ereszkedtek a városra. Nyomát se láttam annak a szép napos őszi időjárásnak ami fogadott első nap megérkezésemkor. A helyiek szerint ez az időjárás várható kirgizföldön is és még délebbre a hegyes Tádzsikisztánban. Borús esős időjárással búcsúzott tőlem Kazahsztán. A határig egy kisbusszal vánszorogtam el a kanyargós hegyi úton, itt ugyanis nem engedik a határ közelsége miatt az autóstoppot a hatóságok. Az út mentén ronccsá rombolódott autók tömegét láttuk, élő bizonyítéka annak, hogy a kazahok nem gatyáznak amikor a sebességről van szó. Csoda, hogy nem ők alkotják a Formula 1-es világbajnoki mezőny nagy részét. A határnál újabb pofáraesés. Mivel az ország több területén kolera és hastífusz járványok vannak, ezért kötelezővé tették számomra, hogy oltáskönyvet szerezzek. A föld fenekéből is, de kellett a cédula, mert különben nem engednek be a kirgizek földjére. Elém nyomtak egy orosz nyomtatványt, amelyet ki is töltöttem találomra, benne a nevem, születési dátumom, útlevelem száma és... a jó csaló édesanyukátok keresztbemetszett szemű tányértalpas Isteni... Egy ilyen papírra kicsaltak tőlem 45 dollárt. Szerintük azt tartalmazta, hogy be vagyok oltva és saját felelősségre lépek be az országba. Szerintem azt tartalmazta, hogy a jó keserves anyukátokat, persze magyarul. A végén meg székely rovásírással odakanyarítottam a nevem, a biztonság kedvéért ha véletlenül magyar fordító elé teszik az általam kitöltött nyilatkozatot. Persze a kisbuszom amíg velem vacilláltak, sikeresen elhúzott a vámtól. Így kénytelen voltam késő este stoppolni. Sikeres volt az akcióm, mivel az első Kamaz teherautó felvett és bedöcögött velem Bishkekbe. A határ ugyanis a város szélén található, gyalogosan pár órányira, persze nem éjszaka. A város keleti autóbusz állomásán tett le, így kerültem egy olyan épületbe, ahol éppen a biztonsági őrök kergették ki gumibottal a csöveseket és az éjszakára behúzódó hontalanokat. Bishkekben ugyanis nulla fok alá csökkent a hőmérséklet. Engem meg szépen amíg észbe kaphattam volna bezártak az épületbe. Az éjjeli őrök megnyugtattak, hogy kényelmes éjszakám lesz, nyugodtan ágyazzak meg a várótermi székekben. Barátom, akit felcsengettem az éjszaka kellős közepén arra biztatott, hogy maradjak ott reggelig, reggel az első órában utánam jön valahogy. Leheveredtem és reggel hatig, a nyitásig aludtam, biztonságban és melegben voltam. Csípős reggelre ébredtem Bishkek autóbusz állomásának várótermében. Idős barátom mosolyogva állt mellettem. Szerinte nem igazi utazó az aki legalább egyszer nem alszik kint a kirgiz pusztában. Elmesélte, hogy kisgyerekként gyakran küldték ki a szülei lovakkal, kecskékkel a pusztába. Melegedni pedig a juhok és kecskék közé feküdt be. Viccesen megjegyeztem, hogy nekem lehetőségem nem volt kecskék és juhok közibe feküdni, legfennebb egy idős bakterrel bújhattam volna össze - hiszen az is volt olyan büdös mint egy szakasz kecske meg juh. Ledöbbentem amikor kiértünk a városba. Mintha egy időutazáson vettem volna részt - visszatértem a kommunizmusba, huszonhárom évvel korábbra. Nagy érdeklődéssel vártam mikor érünk a város központjába, ugyanis reméltem, hogy valami szebbet, valami mást fogok látni mint szocialista stílusban összetákolt tömbházakat, bádogtetős „butikokat”, koszt és mindenféle szemetet. A város központját vigyorogva jelezte barátom, itt ugyanis a parkban hatalmas falka kutya marakodott valami szemétből kiborított ételmaradványon. A kopott, szürke épületek mellett szembetűnő volt számomra az emberek szürke, egyszerű öltözete. Szinte ugyanazt a stílust hordja minden férfi - Gorbacsov és Andropov sapkák, szovjet mintájú kabátok, harminc évvel korábbi keleti-blokk országaiban trendi ruházatok. A központi park közel nyolc kilométer hosszú, tele minden utcasarkon szobrokkal és szocreál kulturális giccs-alkotásokkal. Így adódott meg számomra a lehetőség, hogy majd negyed évszázad után ismét láthassam egy tömbház falán Lenin elvtársat. Barátom elmondása szerint nagy tévedés volt az ötvenes években lebontani a sok Sztálin emlékművet, mivel az is a kirgiz nép történelmének részét képezte. Ráhagytam, de magamba megjegyeztem, ha nem lett volna Sztálin elvtársnak az édesanyja olyan nagyszerű anya és nem hozta volna a világra a „generalisszimusz” fiókáját, akkor az én szeretett nagyapám nem ült volna a Duna Csatornánál éveket, és talán a mi életünk is másként alakult volna. Az itteni emberek mentalitásán gyakorlatilag semmit nem változtatott az elmúlt huszonegy esztendő. Egyesek azt mondják, hogy a kirgizek voltak a leghűségesebb tagjai a kommunista tábornak, mivel Lenin elvtárstól kapták az írásbeliségüket, a városi kultúrájukat, a munkalehetőségeiket és az oktatásukat. Ezen egyet jót nevettem. Micsoda jófej volt Vladimir Iljics Uljanov elvtárs. A város legtöbb pontján pléh konténerekben égették a szemetet pufajkába öltözött fiatalok. Az éjjeli fagy barátom szerint az első volt az idén, ezért kissé szokatlan még a kemény telekhez szokott helyieknek is. Hagyományos kirgiz étellel vártak barátomék házánál. Lóhúsból készült hájas kolbász és pite szerű kenyér. Persze, amikor szóba került a reggeli közben a vallás, barátom egyet vont a vállán és csak annyit mondott: igen, muszlim vagyok, de hagyjuk ezt és igyunk egy pohár vodkát. A negyedik pohár vodka után elkezdtem gondolkodni, hova öntöm - mivel belém már nem fért. Mosolyogva nyugtatott meg a házigazdám, hogy itt aztán kell tudni inni, ha az ember a kirgizekhez érkezik. Egy darabig bírtam, majd javasoltam, hogy hagyjuk az ivászatot és az orosz szokásokat és vigyenek el egy rövid látogatásra Lenin elvtárshoz. A Világ történelemismerő közönsége tévesen tudja: Lenin elvtárs nem halt meg, csak Közép Ázsiába, Kirgizisztánba, Bishkek városába költözött. Hatalmas Lenin kultusz él a városban még mindig, két évtizeddel a kommunizmus padlóradőlése után is. Mosolyogva nézegettem az utcaneveket a belvárosban: Moszkovszkaja út, Lenin sugárút, Vörös Csillag utca, Vörös Hadsereg tér, Szovjetszkaja uljica... Barátom szerint ha nem jött volna erre a vidékre a szocializmus és később a kommunizmus, a kirgizek népe még most is jurtalakó lenne, iskolázatlanul és mindenféle modern élet nélkül. Csak halkan magamba jegyeztem meg, hogy ettől az itteni fejlettségtől a modern élet még nagyon nagyon messze van. A város központjában a Nemzeti Múzeum eredetileg Lenin múzeumnak épült. A kirgiz parlament előtti található téren volt valamikor Lenin elvtárs hatalmas bronzszobra. A függetlenség kikiáltásakor a szobrot áthelyezték egy közeli parkba. A térre pedig Manas legendás kirgiz hős lovasszobra került. Lenin elvtárs nem maradt magára a parkban sem. Döbbenten figyeltem, ahogy fiatal apukák és anyukák magyarázzák csemetéiknek a nagy hős, a szocialista haza megteremtőjére mutogatva a történelmet. Frunze elvtárs mellszobra a közelben, már egészen európaira sikeredett. A háttérben egy hatvanas évekbeli orosz autóbusz lerobbant példánya rostokolt és a parlament épülete előtt egy rezesbanda orosz kommunista dalokat játszott. A történelem ismétli önmagát, gondoltam és barátaim nem tudták elképzelni mi az amin úgy nevetek az utcán. Nevetséges volt számomra ez az egész szocialista kultusz, hiszen ha jól megnézzük, a jurtalakó kirgizeknek is van olyan kultúrájuk amire büszkék lehetnének. A város központjában egy hetvenes éveket megszégyenítő vidámpark közelében számos festő és képzőművész alkotása volt kiállítva. Az eladásra szánt termékek között bizony szép számmal láttam olyan darabokat, amelyek megállnák a helyüket bármelyik nagy európai művészeti boltban.