Kevés olyan helyen jártam keleten, ahol a társadalmi kontrasztok ennyire kiütköztek volna, mint Kermanban. A történelem és az emberiség egyik igen régi városában csak csodálni lehet azt, hogyan fér meg egymás mellett a modern irodaház és annak hátsó udvarában a sokgyermekes beludzs család vályogviskója.Gondolkodás nélkül belevágtam magam a történelmi óvárosba. Fotózni és csodálni azt amit az ember évezredeken át megteremtett. Mert Kermán belvárosában olyan épületeket láttam, mint amilyeneket eddig soha, sehol. A történelem során a karavánokból élő város a maga kietlen sivatagos környezetével látszólag jelentéktelen helynek tűnt számomra. Itteni ismerőseim egyenesen azt álitották, hogy Kerman nélkül nem létezett volna Selyem Út. Hogy miért arra jómagam is rájöttem hamar. A város hajdani nagy kereskedőbazárjairól, szőnyeg és kézműves manufaktúráiról volt hires. Maga a nagy Dzsingisz kán is a krónikások szerint elszörnyülködve nézte milyen várost tettek tönkre hóditó hadai. A belvárosban látottak alapján elmondhatom, hogy ez eddig a leggazdagabb és legváltozatosabb város amelyet a Selyem Út mentén meglátogattam. A városban csodálatos dolog volt nézni a párthusi, perzsa, makedón, ilhán, timurida, abbaszida vagy a modern kort képviselő stilusjegyeket, épületegyütteseket. A lenyűgöző méretekkel rendelkező bazár tér mögötti sikátorokban kerestem meg azt a negyedet, amely hajdanán az európai kereskedőváros volt. Barátaim előzetes helytörténeti kutatásai alapján nem volt nehéz rátalálni. Szomorúan észleltem, hogy a városrész romokban hever és hamarosan bontás alá kerül. A helyi múzeum készséges őre elmesélte, hogy a 2003-as Bam-i földrengés itt is nagyon komoly károkat okozott a történelmi óváros épületeiben. Akkor hagyták el lakói ezt, az „európai negyed” néven ismert városrészt. Az azóta eltelt idő alatt a boltives házak nagy része beomlott, a stilusosan kialakitott középkori tetőterek nagy részét megette az idő és a nemtörődömség vasfoga. Én a helyszinem megtaláltam azt a karavánudvart, amelyet még a IX században épitettek, és amelyben minden valószinüség szerint a velencei, örmény, firenzei és más nyugati karavánok is megszálltak. A Bazártér legérdekesebb része számomra a régi fürdő volt. A XVII században épült fürdőház Ganjali Khan szafavid helytartó rendeletére készült. A fürdő bejárati részét olasz mesterek festették, örmény kőfaragók alakitották ki a boltivek cseppkő mintázatú mennyezetét, perzsa szakemberek tervezték meg a fürdő alatti viztározó medencét és izniki török csempekészitők burkolták az egészet elbűvölő szépségüre. A belváros számos mecsetegyüttese közül a Qajar dinasztia által épitett Qajar mecset ragadta meg leginkább a fantáziámat. Modern mecsetnek épitették a XIX század első felének rendkivül nehéz vérgőzös időszakában. Akkor amikor a várost nemcsak az afgánok inváziói, de az angol világhóditó álmok is állandó rettegésben tartották. Mégis volt rá pénz, tehetség és akarat, hogy maradandót alkossanak. A Qajar mecset mögött hirtelen „rossz ötletem támadt” és besétáltam a város legszegényebb negyedébe, oda ahova minden helyi óva intett a „látogatástól”. Egy közeli boltban pár fillérért megpakoltam a zsebeimet tört cukorral (itt a kockacukrot hivatott helyettesiteni a rúdakba főzött, majd kalapáccsal megtört cukor) és irány a szegények negyede. A legszegényebbek városrészében, nyitott szemmel és nyitott bicskával léptem be, de játszadozó gyereksereg vett körbe, tolvajok és rablók helyett. A kis beludzs és afgán gyermekek, akik idegent nem igen láttak errefelé, nagy szeretettel húztak a kezemnél fogva a vályogviskók felé. A cukorosztás paradicsomi élmény volt azoknak az apró gyermekeknek akik reggeltől estig munkára vannak fogva és csak ritkán adatik meg nekik az esély a játékra. Itt a boldog gyermekkor ismeretlen fogalom. Ismerős arcokat láttam közöttük. Egyikkel a reggeli töltött palacsintámat osztottam meg, másik az egész bazáron átkisért, csakhogy készitsek róla egy katonás pózban „feszedező” fotót. Csuda világ ez a szegénység. Egy helyi afgán férfi elmondása szerint ők ugyanolyan szeretettel fogadják az idegeneket, mint a közülük valókat, de a társadalmi megbélyegzés és a lenéző magatartás visszatartja még a helyieket is, hogy belépjenek a Hissar nevű városrészbe. Szétosztottam a cukrot és egész sereg csivikkoló, visongó gyerektől kisérve jutottam el a régi fürdővároshoz, amelyben maga a mongolok legnagyobbika, a kánok nagykánja, a legnagyobb gázi Temüdzsin is áztatta a testét. Sajnálattal konstatáltam, hogy a fürdőnegyed is bontás előtt áll, ugyanis sokemeletes acélvázas autószalont terveztek a helyére. A helyi szegény családok elmondása szerint naponta fordul ki a leomló falak és boltivek közül derbendi acélkard, szamarkandi páncél vagy éppenséggel arannyal teli erszény. Egy egy komolyabb kincs megtalálója Allahtól jövő csodának tekinti a szerencséjét - amely valóban egy életre szóló, hiszen családjának esély adódik kikerülni a nyomornegyed bugyrából. Ám sokaknak ez nem adódik meg - és hogy egyre többen vannak a szegénytelepen, az annak köszönhető, hogy a közeli Beludzsisztánban és a szomszédos két országban Afganisztánban és Nyugat Pakisztánban évek óta véres háború dúl. Egy papirt és vasat gyűjtögető afgán szerint: Allah akarata volt az, hogy túléljen mindent - szovjet inváziót, polgárháborút, tálib terrort, amerikai elnyomást - de ennek az az ára, hogy élete végéig szemetet kell válogasson és a pénz egy részét a nálánál is szegényebbeknek kell adja zakar (adomány) formájában. Pár lépéssel arrább egy ultramodern teaház teraszán üzletemberek teázgattak. Annyi pénzért körülbelül amennyit egy takaritó munkás verejtékes munkával megkeres egy hónap alatt. Hogy milyen lehet az életük ezeknek a szegény embereknek egy közeljövőben bekövetkező háború esetén? Csak elképzelni lehete, hogy hány száz gyermeke kerül újból munkába, ezzel is növelve a térségben elég magas iskolázatlanság arányát. Egy helyi ismerősöm szerint, egy háború Afganisztánnal teszei egyenlővé a legősibb perzsa területeket. Gazdaságilag és szellemileg egyaránt.A térségből szinte teljesen hiányoznak a turisták, csak jól őrzött és jól szervezett csoportok merészkednek le idáig. A 2003-as hatalmas földrengés igen sok mindent megváltoztatott Kerman, Bam és egész Beludzsisztán területén. Az iráni kormány elveszitette az autoritását a térség fölött, amelyet jelenleg az afgán-pakisztáni határtérséget rettegés alatt tartó kábitószerkereskedők uralnak. Bam-ban egyébként több idegen tűnt el az elmúlt években. Olyan gyanútlan nyugati turistákat raboltak el, akik abban am hitben, hogy Irán egy biztonságos ország, parkokban, kertekben, köztereken éjszakáztak. Aztán reggel már afgán vagy pakisztáni területen ébredtek fel, szabadulásuk árát gyakorlatilag aranyban határozták meg millió dolláros értékben. A helyiek elmondása szerint a térség egyáltalán nem biztonságos és jó elkerülni az olyan helyeket mint Záhedán, Iránshahr vagy Rásk városkákat. Itt még a helyiek barátságos viselkedése sem tudja visszacsalogatni a turistákat az évente többször kiújuló drogcsempész háborúk miatt. Kermantól délre egyébként sok minden más mint Irán többi részén. Az éjszakába nyúló beszélgetés során a beludzs kisebbség, amely többségben van a térségben igen sokat szenved a siita többségű iráni államhatalom miatt. A beludzsok évezredek óta ebben a térségben élnek, és az ország egyik legjelentősebb szunnita kisebbségét képezik. Az iráni kormány erőszakos betelepitésekkel, beludzs családok kitelepitésével „igyekszik” megbontani a térség etnikai egyensúlyát. Erre persze a helyi lakosság fegyveres erőszakkal válaszol. Napi rendszerességgel követelik az autonom státuszt iráni Beludzsisztánnak, napi rendszerességgel követelik a beludzs nyelv hitatalossá tételét és a beludzs iskolahálózat visszaállitását. Ismerőseim nevettek akkor amikor elmeséltem, hogy mi aláirásgyűjtéssel, békés felvonulással követeljük a jogainkat. Szerintük a többség diktatúráját ez nem hatja meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése