A Mosoly országában - Üzbégisztán

Itt Üzbegisztánban a kínai a menő termék, majdnem minden ami a boltokban, piacokon kapható a népi Kína tömegtermelése. A valóság az, hogy ez az ország nem tud gazdálkodni a területén található mesés ásványkincsekkel. A helyiek elmondása szerint évtizedeken át a szocialista érában nem tudták lezárni a megfúrt földgázkutakat, kellett ide az orosz gigász Gazprom technikai háttere, hogy elkezdődjön a készletek ésszerű hasznosítása. Addig sivatagi kék fénynek nevezték a helyenként felgyúló metángázat. A sivatagi emberek furcsán reagáltak a hirtelen jött gazdagságra. Volt aki felhagyott az ősi földek művelésével, az állattenyésztéssel és napi két liter vodkáért adta el a darabka parcelláját valamelyik földgázkitermelő cégnek, volt aki elcserélt földet, állatokat egy régi Volgára és egy tömbházlakásra valamelyik új lakótelepen. Jelenleg Üzbegisztánban található a Világ egyik legnagyobb feltáratlan földgázmezője, a helyiek elmondása szerint annyi a só és a gáz a sivatagban, hogy még a dédunokák is mesés haszonra tesznek szert, ha bérbe adják a földeket. Az ország egy Romániához hasonló kirakatdemokrácia. Olyan poszt-szocialista utódállam, amelyben az elnök mindenkinél és mindennél ügyesebb, jobb, szebb és akit reggeltől estig ajnároznak a televízióban, körbenyalnak hatvanszor a rádióban valamint az újságokban. A helybeliek szerint ez természetes jelenség, számukra ez a demokrácia. Az állam pedig oda loccsan ahova az érdekei megkövetelik. Egy ideig a Független Államok Közösségének tagjaként oroszpárti volt, most jelenleg az amerikaiak a menő partnerek. Az országban akkor kezdődött a baj, a terrorizmus és a cirkusz amikor pár éve az államelnök átadott néhány hajdani szovjet katonai bázist az amerikaiaknak, mintegy logisztikai segítségként az afganisztáni „béketeremtő” háborújukhoz. Az országban annak ellenére, hogy dollármilliárdokra adnak el az értékes földgázból és sóból, az átlagkereset igen alacsony, nem haladja meg a 1oo amerikai dollárt. Ennek ellenére a helyiek annyira ki vannak éhezve a pénzre és az olcsó kereseti lehetőségre, hogy képesek akár a vonatjegyeket is felvásárolni, hogy azt pár óra múlva öt-tízszeres áron továbbadják a kevés idelátogató külföldi turistának. Hajdanán a gyapot-, a gyümölcs és a zöldség termesztése volt a helyiek fő foglalkozása, azonban a szocialista éra totális morális és közösségi csődöt teremtett a falusi térségekben, Iszlám ide vagy oda, a helyiek bizony igen nagy mennyiségben fogyasztják a „haram vizet”, vagyis az oroszok által meghonosított vodkát. A barátaim véleménye szerint az alkoholizmus miatt vált lehetővé, hogy a szovjetek létre tudták hozni a kánságok területén a szocializmust. Egy viccet is meséltek arról, hogy hogyan magyarázták a sztyeppék és sivatagok népének a kommunizmus fogalmát: „megépítik a szocializmus nagy vívmányát a vasutat a sivatagon keresztül, majd mindenki mindenét felpakolja a vonatra, mindent közösen használnak az emberek, tüzelni a kazánba azzal fognak amit felpakolnak a vonatra bútorral-szőnyeggel-jurtával, és amikor mindent eltüzeltek és megettek az emberek, akkor mindenki kap két deci vodkát, mert akkorra senkinek semmije nem marad és akkor érkeznek meg az emberek a kommunizmusba”. Nagyot nevettem akkor amikor elmesélték, hogy a húszas években megalapították a szocilista állami gazdaságokat az üzbég kánság területén. Ez abból állt, hogy kineveztek egy vagy két törzsi vezetőt kuláknak, osztályellenségnek és az ők jurtájuk köré hajtotta minden paraszt a marháját, kecskéjét, tevéjét, kinek mije volt. Majd hazamentek, de előtte meghagyták az osztályellenségnek, hogy nehogy egy is hiánya legyen másnap a kollektívből az állatoknak, mert a fejét veszik a vétkesnek. Persze, hogy a tevék, lovak, tehenek és egyéb állatfajták nem tartották be a kollektív területét. Reggelre nagyrészük szétszéledt a sivatagban és ez hatalmas éhínséget eredményezett a környező falvakban. Ekkor vándorolt át több tízezer türkmén és üzbég a mai Irán és Afganisztán területére - ahol nem kellett az állatokat behajtani a közösbe és volt legalább tej a gyermekeknek. Később a maradék lovakat is lelőtték a szocialista építés alá fogott területeken, hiszen Sztálin elvtárs azt ígérte, hogy minden falu kap egy traktort, ami felér száz lóval. A traktorok meg is érkeztek, csak az embereket nem lehetett a közelükbe vinni, többségük életében nem látott magától járó pöfögő vasmasinát. Igy sok helyen még az sem volt amivel közlekedjenek a falvak között. A hatvanas években elhatározták a párt vezetői, hogy a népi demokráciát kiterjesztik a helyi oktatásra és egészségügyre is. Így helyeztek át kárpátaljai magyar vagy fehéroroszországi lengyel tanítónőket és orvosnőket a „tett helyszínére”. Aztán pár év múlva szegények nagy lerongyolódva, egy-két sötétbőrű mongoloid gyermekkel az oldalukon hónapokon át tartó utazás után végre hazatértek szülőföldjükre. A kánságok földjén ugyanis a helyi férfiak úgy értelmezték, hogy a szocialista „minden közös” elv a tanítónőkre és az orvosnőkre is vonatkozik. Ezért találunk ma kárpátalján szép számmal alacsony görbelábú magyar legénykéket és Minszk környékén szőke, erősen vágott szemű mongoloid leányokat. Humoros jeleneteket meséltek a barátaim, ám a tanulság számomra az mindezekből, hogy ezen népek identitástudatát, kultúráját és hagyományvilágát gyakorlatilag tönkretette a szocialista társadalmi berendezkedés. Hogy mitől tér át egy üzbég gazda az erjesztett lótejről, a kumiszról a vodkára, azt nehéz megmondani, de tény, hogy egyre kevesebben fogyasztanak ősi hagyományoknak megfelelő ételeket és italokat. A kilencvenes évek nagy „újratörökösödési” folyamata eredményezte a cirill betűs írásmód megváltoztatását és a török ábécé és írásmód újboli felvételét. Ugyanekkor érkezett az országba a törökös kebab, a McDonaldszos döner, a topi-top cukorka, az ülker rágógumi vagy a török gyártmányú Orion televízió. A giccs két oldalról özönlött az országba, egyrészt Kína irányából, másrészt pedig Törökországból ömlött befele a sok ócska bóvli. Ennek nagyobb keletje volt mint a hagyományos nemezruháknak, csontból készült evőeszközöknek és egyéb népi termékeknek, no meg olcsóbb is volt előállítani őket. És jelenleg ez látszik a nevezetesebb vásáros helyek arculatán is. Az ócska konzumcuccok dominálnak majd minden asztalnál. Bár az országban nincs türkménbasi, de van helyette üzbégbasi, aki ugyanolyan személyi kultuszt vezetett be mint a szomszédos góré. A személyi kultusz mesteri fokozatának élő példája a a róla elnevezett iskola, amely előtt halotti emlékművet – kurgánt is építettek a túlbuzgó fenéknyaló kartársak. Az ország tele van korrupt rendőrökkel és minden utcasarkon állítgatják meg az autókat. Nekem valahogy a szocialista éra jutott eszembe, amikor a román rendőr hirtelen egy moldovai vagy oltyán műveletlen senkiháziból a „Bőrdzsekis kicsi Istenné” lett a Székelyföldön. Valahogy úgy néz ki a képlet Üzbegisztánban is, csak annyi különbséggel, hogy itt a rendőrök Rolls-Royce, Toyota és egyéb márkás autókkal furikáznak. Persze egy sem akad közülük aki a csúszópénzt vagy a földig hajolást visszautasítaná. Tashkentben szombat este és vasárnak reggel az utcák tele voltak járőröző rendőrökkel. Barátaimtól megtudtam, hogy az ország legféltettebb fia, az elnök úr ilyenkor szokott sétálni páncélozott Mercedes gépkocsijával, ezért minden rendőrnek kutya-betyár kötelessége volt, hogy járőrözzön, minél több embert ellenőrizzen és persze fenntartsa a hatalommal szembeni félelemérzetet. Ugyanis a nép dicsőített fia rendkívüli módon félti az életét és a személyes biztonságát. Gondolom az idősebb generációknak ismerős ez a helyzet Romániából is. A Nagy Népi Hurál becenevű parlament csak kirakatdemokrácia elem. Szemfényvesztés a nyugat és Oroszország előtt. Ide ugyanis rokonok, barátok és egyéb állatfajták kerülhetnek be, persze demokratikus úton megválasztva. Mesélték, hogy egy ilyen külföldhülyítő demokráciát mímelő választás során az egyik körzetben az egyedüli jelölt elhunyt a választások előtt pár héttel. Bár törölték a nevét a választási ívekről, mégis 99,98% szavazatot kapott és az agymosott helyiek tiltakoztak az ellen, hogy más kerüljön be helyette az üzbég parlamentbe. Keverve a kopogó hülyeséget az ősi misztikával, ők azt akarták, hogy a hőn szeretett jelöltjük szelleme legyen ott a parlamentben. Nevetve kérdeztem rá gyorsan a barátaimra, hogy nem-e lehetne ezt törvénybe iktatni, mert akkor az üzbég parlament pár év alatt megürülne és szellemparlamentté válna. A déli, Afganisztánnal határos tartomány, amely hajdanán a perzsa birodalom és az ilkánok országának legfejlettebb része volt, az utóbbi időben az elnökkel szembeni ellenállás egyedüli gócpontját képviseli. Erre rátett még egy lapáttal az arrogáns és a helybelieket maximálisan lekezelő amerikai katonák jelenléte is. Egy déli származású türkmén ismerősöm mesélte, hogy naponta igyekeznek a helyiek viszonozni az amerikaiak kedvességét és mint ilyen rendszerint robbantás, autóbaleset vagy tömeges vízmérgezés a végeredménye. Magyarán, nem csípik a délen lakók az amerikai jelenlétet. Az élelmiszerek helyi ára igen magas. Sokan elmondták a helyi piacokon, hogy a helyi pénz hígulása következtében gyakorlatilag a fizetések soha nem érték utol az árak emelkedését. Egyedüli amit nem emelnek drasztikusan a világpiaci árhoz igazodva az a metángáz ára. Ezt ugyanis az elnök baráti köréhez tartozó cégek monopolizálják az egész országban és ennek árára azért vigyáznak, hogy ne emelkedjen túlságosan. A z ország gépjárműparkjának nagy része gázzal működik, így talán kevesebb a levegőszennyezés az országban mint a folyékony üzemanyagos működtetés esetén. Az Oxos és az Amu-Darja folyók völgyében hajdanán működött nagy öntözőberendezések elhanyagolt állapotban vannak. A helyiek mosolyogva emlegetik a régi szép időket, amikor megengedték a falvak végén a csapot és a falu másik végében fürödtek a gyermekek. Tashknet városában is nagy gond jelenleg a tiszta víz. A kommunista városfejlesztés által túlméretezett település városgazdái nem képesek megfelelő mennyiségű tiszta ivóvizet pumpálni a rendszerbe, így a hiányzó részt kipótolják a környékbeli vízfolyások jó meleg vízével. Este Tashkentben betértem egy ötcsillagos szálloda recepciójába, egyet telefonálni. A recepciós srác húzta a lóbőrt, míg mellette három kínai asszonyság sikítozott kegyetlenűl. Persze a srác füle botját se mozdította, majd röviddel később amikor a mamák már extázisban voltak, akkor emelte fel a fejét a karosszék támlájáról.