Átkelés a Kaspi Tengeren... irány Üzbégisztán

Hogy elkerüljék a veszélyes türkmén sztyeppék és az észak perzsiai hegyvidéki rablók támadásait, valamint a türkmén sivatagok életveszélyes vízmentes területeit, hajdanán a Selyem Út kereskedőkaravánjai gyakran választották a tengeri utazást. Baki fehér-török városból áthajóztak a Volga deltájánál található Kazanyba, vagy a még délebbre található kozák kereskedelmi kikötőkbe. A nehéz tengeri átkelés gyakran hetekig eltartott, ám a Kaspi Tenger ázsiai oldalára való érkezés maga volt földi mennyország. Innen már csak egy „lépés” volt eljutni a belső ázsiai karaván-oázisokig és a mesés Khatai (Kína) is érintésnyi közelségbe került. A reggeli nehézkesre sikeredett kávémentes ébredés után hamar feltaláltam magam. Egy gyors internetezés után nyakamba vettem a várost és célom egyértelműen a kikötő volt, reménykedve abba, hogy találok egy hajót ami átvisz a kazahsztáni Aqtau városába, a tengernek nevezett tó túlsó felén található nagy kikötőbe. A szokásos azeri pontosság miatt a hajójegy vásárlását el kellett halasztani, mivel ahány címet adtak meg a helyiek, annyi volt hibás. Baki, hiszen benne van a város nevében is... Sebaj, gondoltam valahogy csak megtalálom a kikötőt és a komphajót, amellyel szépen átkelek a kazah oldalra. Nehezen, de annál kitartóbban rátaláltam a kikötőre, egy hatalmas roncstelep kellős közepén - negyven éves Kamaz és Pobeda gépkocsironcsok között. A kikötő tele volt török és horvát kamionokkal, és mindenki angolos hidegvérrel lógatta a lábát. Egy kávézónak álcázott teázóban, ahol még hírét sem hallották a kávénak, török kamionos úriemberek invitáltak meg egy finom keserű karaçaira, vagyis fekete török teára. A tea elfogyasztása után eleget próbáltak lebeszélni arról, hogy a jegyárus irodához igyekezzek... minden rábeszélésük hasztalan volt – szorgalmas „kereskedőhöz” méltóan igyekeztem az elsők között ott lenni a „biletja” kiállításánál. A jegyárus iroda egy lepattant ócska fémbódé volt a kikötő szélén, valószínű még a szovjet érában osztogatták benne a jegyeket a szebb napokat megélt szovjet Kaspi tengeri kereskedelmi és turisztikai flotta idején. A hajdani nagy szovjet kereskedelmi flotta maradványai a kikötő peremén félig elsüllyesztve álltak „nyakig” a vízben. Azerbaiján van annyira gazdag ország, hogy itt az ócskavasat nem hasznosítják – majd minden poszt-szovjet roncs ott rostokol a vízben. A jegyárus iroda nyitásának idejéről mindenki csak ködös mondatfoszlányokban beszélt. Szerintem itt nincs fix nyitási időpont – akkor nyit amikor a helyi góréknak megviszket. Egy enyhe hét órás várakozás után végre megjött a „kamarad oficjer” és elkezdődött a cirkusz. Első szabály amelyet itt megtanultam: rád néznek és elküldenek, hiába vagy az első a sorban. Második szabály: amit nem tudsz megoldani szép szóval, oldd meg pénzzel. Harmadik szabály: ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon. Valahogy én is így tevékenykedtem, amikor újdonsült barátom, egy grúz autóbellér elmesélte, hol kell vásárolni a jegyet. Vagyis nem ott ahol a „pleb” sorba állt, hanem hátul, ahol a góréknak osztják a jegyet. A kereskedelmi hajókon van egy alapszabály: nem vesznek fel turistákat. A turistáknak való járatok igen foghíjasan közlekednek - havi két alkalommal Baku és Aqtau között. Nekem viszont a „ha törik ha szakad elvet kellett követnem - azért, hogy feljussak a nap egyetlen járatára Kazahsztán irányába, ha nem akartam várni október végéig a következő sétahajó indulásáig. A grúz autókereskedő szépen fogta magát és olyan hangnembe amit én nagyon nem mertem volna használni, szépen lecsapta az asztalra az útlevelemet benne a jegy árával - 12o amerikai dollárral. A román útlevél nem hatotta meg a „baskant” de a benne rejlő zöld bankók azok már igen. Így újabb két órás várakozás után behívattak a pár méterre található vámszolgálathoz, ahol sikeresen átestem a fotózáson és beütötték az útlevelembe az azeri kilépő pecsétet. Hamarosan egy kisebb méretű kereskedelmi hajón találtam magam, ahol újabb haverokkal hozott össze a sors - a reggeli török teás haverom egyenesen egy trikót adományozott találkozásunk örömére. Gondolom a találkozás azért is szívet melengető volt, mivel a törökök nem szeretik sem a grúzokat, sem az azerieket. Így hát én maradtam az egyetlen kardes - testvér. A szokásos beszélgetés - foci, nők, városok, ételek. Erről folyt a beszélgetés vagy másfél órán át, amíg vártuk, hogy elhelyezzenek a kabinokban. Török barátom különösen boldog volt, mivel én is kedvenc török csapatát kedvelem: Galatasaray Klub Sport Istanbul. Így minden alkalommal amikor meglátott a hajón hatalmas cím bom bom csatakiáltástól zengett a hely. Hihetetlen ez a semmittevés művészete. Egy kerek napja rostokolunk a hajón és nyoma sincs annak, hogy esetleg elindulnánk Aqtau felé. Majd mindenki a legnagyobb lelki nyugalommal üldögél és tölti az idejét ki amivel tudja. Nekem pedig a nyuszikás vicc jutott eszembe: a ne zavarjatok szexuális életet élek (halálra b....sz az unalom) Szerintem ez bevett helyi szokás, hogy ha nem késik a hajó legalább egy napot, akkor nem érzik jól magukat az emberek. Így hát maradt időm elegendő naplójegyzeteim vezetésére és az eddigi események felleltározására. Sok minden történt velem ebben a több mint három hétben. Volt jó, kevésbé jó, kellemes és kellemetlen - de összességében pozitívumként könyvelem el azt, hogy egészséges vagyok, jól haladok az utammal és minden úgy tűnik jól alakul. Sajnos ez a három nap megbolygatja a programomat, de majd igyekszem minél többet behozni a lemaradásból. Végre percre pontosan huszonnégy órával később elindult a gőzösünk Aqtau felé. Sikerült feltölteni édesvízzel a hajó tartályait, amelyet egész nap kínoztak egy rossz, szovjet korból származó búvárpumpával. Csigalassúsággal természetesen, hiszen a közel ezernégyszáz kilométeres utat majd egy egész nap alatt teszi meg. A bűz és a kosz elképzelhetetlen ezen a hatvanas évek elején épített szovjet rakodóhajón. A törökökről a meleg és a kosz hatására csepegett a zsír - úgyhogy nem lógtam ki a sorból. A hajó Amiral Ahmedov néven azeri zászló alatt szolgált, és az egyetlen komphajó amely jelenleg Baku és Aqtau között szolgál. A helyi orosz szakács szerint valamikor volt élet a tó ezen oldalán is, naponta három komphajó indult Bakuból a kazahsztáni kikötőkbe. A kabin amelybe elhelyeztek ötödmagammal, tűrhető állapotban van. Nincs és nem is lehet ilyen helyen ennyi pénzért luxust várni, arra megvan a havonta egyszer induló sétahajó, amely „potom” négyszáz dollárért szállítja a turistákat a Kaspi Tenger túloldalára. A sós levegő és az állandó szél miatt kirepedezett a bőröm. A grúz hajószakács adott valami irtózatosan büdös kenőcsöt - szerinte a fókazsírból készített kotyvalék tökéletesen helyrehozza a bőr rugalmasságát. Jobb mint a LOreal vigyorgott, miközben fanyarú tekintettel tűrtem az orrfacsaró bűzt. A törökök hamar feltalálták magukat a hajón. Nekifogtak ipari mennyiségben főzni a török fekete teájukat. Már nem tudtam, hogyan utasítsam vissza a sok çai, çai, çai kiáltással közeledő török kamionsofőrt. Az oroszok, grúzok és mindazok akik orosz nyelven beszéltek a hajón hirtelen előkaptak valahonnan egy láda vodkát és őrült ivászatra zendítettek rá. Előkerült egy gitár és az alkoholszint növekedésével arányosan szomorodtak el a dalok. A végén már majdnem mindenik orosz sírt és dühösen szidták a törököket, akik nevetve figyelték a kártyaparti közepette a szomszédban búbánat ütötte hajdani szovjet „elvtársakat”. Az egyik orosz elmondása szerint a dalok majd mindenike a világháborúban elveszett és a lágerekben eltűnt szeretteikről szól - hiszen nem volt köztük olyan akinek legalább egy nagyszülője ne halt volna hősi halált a fronton. Délelőtt a török kamionosok nagy veszekedésben akarták eldönteni melyikük vigyen el Aqtautól az üzbég határig. Szerintük olyan ritkaságszámba menő csodatojás vagyok errefelé, hogy megéri veszekedni azon, ki legyen az a szerencsés aki egy magamfajta fickót elvigyen a határig. A tengeribetegség sajnos engem se került el. Egy nyolc órás part menti hajózás után kompunk belevágott a tenger átszeléséhez, ezt én egy közel félórás öklendezéssel indítottam. Mások sem néztek jobban ki, a törökök mind bóbiskoltak és ténferegtek a hasukat fogva, sápadtan és levert hangulatban lézengtek a fedélzeten. A közel ezer kilométeres út mindenkit megviselt. Nekem jól jött ez a két nap, bár tisztába vagyok azzal, hogy nagyon megkavarta a programomat. Volt időm rendbeszedni a gondolataimat, végiggondolni az elmúlt éveket és persze kimosni pár ruhát. Végre valahára hála Allahnak, Istennek, Buddhának, Shívának és még vagy kétezer istenféleségnek, megérkeztünk csekély három nap alatt Aqtauba. Hurrá... hajrá Kazahsztán. A hajnal már a mólónál ért bennünket, nagy hurrázás közepette kötöttünk ki, hiszen mindenki tisztába volt azzal mennyire volt nehéz ez az átkelés a föld legnagyobb lefolyás nélküli taván. Jó szovjet elvtársi szisztéma szerint itt a szabály az, hogy először kiköt a hajó, majd szépen alaposan megtörténik a vámvizsgálat és utána eresztik a dolgára a sok kamiont és csempészett autót. Ez valahogy úgy történt, hogy két és fél óta láblógatás után levezényeltek a hajóról és bezsúfoltak egy Izsu márkájú hetvenes évekbeli csúcstechnológia autóbuszba, amelyben volt közel tíz ülés és vagy tizenöt-húsz állóhely. Én a szerencsésebb fickók közé tartoztam, mivel a sorban elől cammogtam le a hajóról, így ülőhelyet is kaptam. Aztán szépen bezsúfoltak ugyanebbe az autóbuszba közel ötven embert - nagyrészük hatalmas kebabokon és dürümökön szép kövérre hízott török kamionsofőr. Az autóbuszra felülés-préselődés-káromkodás közel fél órát tartott ahhoz, hogy a „kamionos szardínia konzerv” megtegyen 12o métert (százhúsz métert). Na lett is erre hatalmas káromkodás, a törökök az összes szentet leszedték az égről Ábrahámtól Mohamedig. Alapos szovjetes stílusban beállítottak két sorba ahhoz, hogy egy fél óra múlva kiderüljön, az egyik sor elején található ablakot ma nem nyitják ki. Nagy nehezen átestem a kötelező vámvizsgálaton, és boldog kazah beutazási pecsét birtokában igyekeztem az első stoppoló helyig - Aqtau felé majd csak elvisz valami . Reményeim hamarosan valóra is váltak és egy fiatal vámtiszt fett fel autójába a közel negyven kilométeres útszakaszra. Aqtau klasszikus példája a tökélyre fejlesztett „hogyan építsünk katasztrofálisan csúf városokat” című elv iskolapéldánya. Ilyen ronda szocreál városrendészetet nem láttam sehol életembe. Ehhez képest Balánbánya vagy Barót művészien kivitelezett tömbháznegyedekkel rendelkezik. Annak ellenére, hogy irtózatosan nagy a szegénység, a város szolgáltatásai nyugat európai árakkal rendelkeznek. Egy két dolláros kávé után átnéztem a lehetőségeimet. Nem sok variáns maradt, hogy eljussak Üzbegisztánba, és amely variánsok a rendelkezésemre álltak - egyik mesésebb mint a másik. Mivel mindenképpen szükségem volt egy pár óra vízszintes helyzetben eltöltött alvásra a sok ülvealvás után, ezért a vonat mellett döntöttem. Ami azért nem volt egy mesés helyzet, mivel a vonatjegynél a hölgy kerek perec kijelentette: nyet biletja, vagyis megint lógni és könyörögni kell azért, hogy elvigyenek. Ehhez még hozza kell képzelni egy klasszikus szovjet érában megépített vonatot és pár száz utast akik egymást taposva igyekeztek a vonatra feljutni. Mindezt akadályozták a vagonfőnökök, akik azon voltak, hogy kézzel lábbal letaszítsák a vonatra felkapaszkodó embereket. Én a vonat legvégén belecsúsztattam egy ezer tenges bankjegyet az útlevelembe, és úgy nyújtottam át a szovjet vonatos ruhába öltözött hölgynek. Ezer tenge, vagyis három dollár - ennyi csúszópénzt kellett adni, hogy felférjek a vonatra. Ez a jegy tízedrésze, de mindenképpen jó belépő volt egy olyan vonatozásra, amelyet tölthettem volna a csomagtérben is. A hölgy rendkívül kedves volt és azonnal adott egy ágyat, jó szúrós lópokróccal és egy zsíros párnával, mondanom se kell előtte levezényelt onnan egy alvó legénykét. A közel kilencszáz kilométeres vonatozást végigaludtam, tekintettel arra, hogy a vonatfelelős volt olyan kedves és minden csomagomat bezárta a saját szobájába, így nem kellett nyitott bicskával pásztorkodjak a csomagom fölött. Hajnalban megérkeztünk arra a helyre, amelyről mint a mesebeli vadnyugati városról, ahol rablók élnek - mindenki elszörnyülködve beszélt. Beynau (Binyó) városka relatíve közel esett az üzbég határhoz, így ezt a helyet választottam ki, hogy bejussak az üzbégek földjére. Persze a Beynau – Kungrad vonatra még csúszópénzzel sem lehetett feljutni, így maradt a gyalogos határátlépés lehetősége. Ehhez persze be kellett ülni úgy hajnalosan a sok sötét alak között egy olyan autóba, amely vállalta, hogy csekély nyolc dollárért elvisz a kétszáz kilométerre található vámhivatalhoz. Török haverjaim a hajón pontosan ezt a helyzetet nem ajánlották nekem, ugyanis Beynau a két ország legveszélyesebb helye, rengeteg bűnözési formával és sok eltűnt idegennel az utóbbi években. Az autóban rajtam kívül ült vagy hat férfi és négy nő, ezért a nyomaték kedvéért elővettem a székely bicskát és elmagyaráztam a sofőrnek, hogy bármely cselezés esetén én minden szégyenérzet nélkül ledöföm őt is és az összes férfit ezen a Kamaz teherautón. Hatásos volt a jelenet, utána többet nem mutogatták nekem, hogy így a nyakam és úgy a nyakam csak mosolyogtak és egyre másra ismételgették, hogy minden rendben van, én vagyok a főnök. A határhoz reggel fél nyolckor érkeztünk meg. Onnan lehetett felismerni a határátkelőt, hogy több ezer csomagokkal megrakott ember tolongott egy vaskapu előtt, és majd mindenkit lökdösött egy tizenéves kazah kiskatona egy szinte vele egyméretű Kalashnyikov gépkarabéllyal. Az én európai útlevelem láttán azonnal előengedtek és első voltam a nyolc órás kapunyitáskor a vámnál. A reggeli nyitás úgy történt, hogy megjelent a váltás a kiskatona vigyázba vágta magát és két díszlépést tett előre, erősen odacsapva a bakancsát a földhöz. Amikor megláttam, hogy a bakancs talpa a földön marad a két díszlépés után - fetrengtem a röhögéstől, végül már mindenki hangosan hahotázott, a kazah tisztet is beleértve. A vámvizsgálat egyszerűen ment, kaptam egy orosz nyelvű űrlapot amelyet ki kellett tölteni - milyen pénzeket, fotógépet, számítógépet, stb viszek be az Üzbég Köztársaság területére. Csak sejteni tudtam, hogy hova mit kell írni, úgyhogy ahol még sejteni sem sejtettem a kitöltendő részhez odaírtam magyarul a választ: hajrá Fradi, hülye lilák, csillagos az ég a babám feje fölött. Na szóval - mosolyogtak is a vámtisztek amikor elmondtam, hogy minden ki van töltve a vagyon és vámnyilatkozatban. A határ üzbég oldalán még nagyobb tumultus fogadott. Ott az emberek csüngtek a kovácsoltvas kapu tetején is. Mondhatom nyugodtan: ehhez a határátkelőhöz képest az afgán – pakisztáni határátkelő Jalalabad közelében nyugatias civilizált helynek tűnt. A sivatag kellős közepén épített határátkelő egyike a legkevésbé biztonságos helyeknek a két ország térségében. Egy üzbég határőr tiszt kikísért a határ túloldalán található autóbusz megállóba, és ott azzal búcsúzott tőlem, hogy igyekezzek meghosszabbítani Tashkentben a vízumomat mert másképp az országból való kilépéskor lecsuknak három napra. Lépten nyomon a szocializmus büszke sivatagi megvalósításai voltak láthatóak. A sivatag kellős közepén olyan visszás és már már röhejes helyeket láttam, ahol a homokdünék közé felépített szocreál tömbházlakás mellé az üzbég lakástulajdonosok sátortetőt húztak fel és az alatt juhok, kecskék, lovak és tehenek heverésztek - no meg persze az üzbég gazda. A szocialista ipar magas fokú fejlettségéről regéltek ezen a napon a Pobeda, Moszkvics, Kamaz, Lada és megannyi őskövület gépjármű amellyel szédítő sebességgel szelték a helyi kaszkadőrök a gödrös utakat. Azt mondják errefelé, hogy nem érdemes jó utat készíteni, mivel amúgy is tönkreteszi azt a nappal és éjszaka közötti nagyon magas, sokszor 5o fokot is elérő hőmérséklet különbség. Az utak minősége megfelel a szép hazánkban Romániában 1989 előtti időszakból ismert és akkor teljesen normális úthálózatnak. Az első nagyobb megállóm Kungrad volt. Itt egy rövid másfél órás stoppolás után kaptam is egy nagyon komoly tuningolt Moszkvicsot, amely negyvenessel „száguldott” Khiva és Nukus irányába. Végül két és fél óra után arra hivatkozva, hogy nagyon komolyan kell a kétbetűsre mennem az éjszaka kellős közepén leszálltam egy Kurgantepe nevű helyen, ahol csodák csodája senki nem akart kirabolni és legyilkolni. Az igazat megvallva még magamat is megleptem ezzel a lépésemmel, de nem bírtam tovább a benzinszagot és a huzatot - a Moszkvics híres autómárka, amelynek egyik ablaka sem csukódik rendesen és a motorházon átfúj a szél. Meg is kérdeztem az urat aki az autó boldog és büszke tulajdonosa volt, hogy mennyiért vesztegetik ezt a mesebeli járgányt. A válasz megdöbbentett: 15oo dollárnak megfelelő helyi pénz leperkálása. Na íme a bizonyíték, hogy a szocialista ipar maradandót és örök értékűt alkotott a hatvanas években. Az éjszaka kellős közepén nem volt egy leányálom találni egy autót ami Nukus felé közlekedjen, de megtaláltam a módját annak, hogyan találjak egy lehetőleg gyors járgányt, amely elröpítsen közel húsz óra alatt az 1ooo kilométerre levő Nukusba. Másfél óra csillagnézegetés után felvett két legényke egy orosz kamionnal, amelyben nyugodtan aludtam végig az út felét. Nukusban ugyanazt a nyomort és bűzt találtam mint az addig meglátogatott városokat, ám itt eszembe jutott egy ismerős neve és rákerestem a telefonkönyvben. Nagy boldogan jött is a srác, aki civilben egyetemista, de gyakornok rendőrségi gyorsíró a helyi rendőrkapitányságon. Gyorsan megetetett, hogy nehogy a pocakom igen leereszkedjen. Pillanatok alatt egy elegáns étteremben találtam magam és a finom főtt marhabordát fogyasztottuk húslevessel. Délután elbúcsúztam ismerősömtől és irány a város Tashkent felőli kijárata, ahol nehezen, de találtam egy tűrhető árat kérő autóbuszt. Végül is ezerháromszáz kilométert kellett megtegyek Tashkentig, ez közel húsz órás út volt. De legalább tudtam valamit pihenni, túl azon, hogy valami eszméletlen lábszag és bűz volt az autóbuszon. Eleinte magamra gyanakodtam - a majd egy hetes mosdatlanságomra, de rájöttem, hogy olyan fiatal legényke ült mellettem, aki szerintem életében nem mosakodott. A szagokkal soha életemben nem volt gondom, de itt egy adott pillanatban megfordult a fejemben, hogy megkérem a sofőrt engedje meg, hogy az autóbusz tetején utazzak. Ott ugyanis még a csomagok között utazott pár olyan férfi akiknek nem jutott hely az autóbuszban. Az út a sivatagon keresztül páratlan élmény volt. A finom lössz anyagból felépülő Kizil Kum sivatag csodálatos látványt nyújtott. A naplemente megcsillant a só és lössz felületeken és olyan látvány volt, mintha egy hatalmas tófelület terült volna el a láthatáron. A helyiek szerint ez a sivatagi fény, a dzsinnek - a gonosz ördögi lények játéka amellyel megpróbálják elcsalni a járt utakról az arra járókat. Egy átutazott éjszaka után délután megérkeztünk a Fergana völgy bejáratánál található Tashkentbe, vagy ahogyan a helyiek nevezik Toshkentbe. A város egy modern szocialista kreáció, amelyet a negyvenes években kezdtek építeni Josif Sztálin akkori pártfőtitkár parancsára. Az azóta eltelt hetven év alatt a város gyakorlatilag nem fejlődött. Változott ugyan valamelyest az 1992-es üzbég függetlenedés után, de szocialista ipari város jellegét soha nem tudta levetkőzni. Olyan gyárépületek találhatók itt, amelyeket az ötvenes években építettek, és még mindig használnak.