Másodszorra is: Kazahsztán

Délelőtt Sultankhodja barátom kivitt egy finom kávéra a városba, zabálás lett a vége – hagyományos üzbég reggeli, ami közel négy órát tartott. Úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk és átmegyek három napra Kazahsztánba, addig amíg elkészül az új üzbég vízumom. Utána visszajövök öt napra Üzbegisztánba. Az édesapja kivitt a Tashkent végében található üzbég-kazah vámhivatalhoz, ahol ugyanaz a tömegnyomor fogadott mint az országba való belépéskor. Vigyorogva mondta az öreg, hogy most még nincs főszezon, mivel az a hétvégére esik – olyankor több ezer ember rohamozza meg a vámépületet. Másfél órás sorbaállás után végre ismét kitöltöttem a már megszokott vám és vagyonnyilatkozatokat és beléphettem másodszorra Kazahsztánba. Hosszú és fárasztó utazás után reggel nyolc órakor az autóbusz egy olyan városrészben pakolt le, ahol kartonházak voltak az út mindkét szélén. Később tudtam meg, hogy a negyed Almaty egyik hírhedt gettónegyede, a neve az ott lakó többségi tatár lakosság miatt Tatarstan negyed. Nem túl bizalomgerjesztő látvány volt, ahogy a dermesztő reggeli hidegben bozontos, ápolatlan külsejű alakok mustrálták az autóbuszról leszálló idegent. Közel fél órás bolyongás után kijutottam az öszkonfortos kartonapartmanok birodalmából és a város egyik legmenőbb kertvárosába jutottam, ahol Vörös Hadseregben edződött testőrök, méteres betonkertek és őrzővédő kutyák vigyázták a rendet és a fegyelmet. Almaty egy klasszikus értelemben vett poszt szocialista város. Az alap, a szocializmus idején megépített tömbházakból és különféle kulturális intézményekből áll. Amit utólag, a kazah függetlenség kivívása után építettek, az gyakorlatilag elvész a sok régi gyárépület, kommunista iskola és pártépület között. Az emberek nagyon barátságosak az idegenekkel szemben. Barátaim elmondása szerint nem csak nekem tűnt ez nagyon érdekesnek, hanem másokkal is megesett, hogy a helyiek szokatlan figyelmességét gyanakvással figyelték. Itt ilyenek az emberek, előzékenyek, kedvesek, mosolygósak. Ezt még a szocializmus durva társadalomromboló hatása sem tudta tönkretenni. A kazah nép érdekes módon közeledik az európaiakhoz. Ők egyet gondoltak pár évvel ezelőtt és a sivatag kellős közepén létesítettek egy új fővárost, amely pár ezer kilométerrel közelebb van Európához. Astana váltotta fel Alma Ata, vagyis magyarul Alma Atya fővárost, így jelenleg Astana a hivatalos főváros, de úgy tekintenek Almatyra mint a Keleti részek fővárosára. A város pezsgő kulturális életet él. Mondják a helyiek, hogy a második világháború idején szerették meg itt az operát, az operettet, a balettet és a színházi előadásokat, ugyanis több tucat intézmény az akkori európai Oroszország területéről ide volt kényszerszáműzve. A parkokban tisztaság van, a város között csordogáló kis patakok viszonylag tiszták és rendezett a medrük. A közeli hegyekben már méteres a hó, ugyanis jó négyezer métert is meghaladják a Altáj vonulatai. Egy helyi történész ismerősöm szerint innen, ebből a térségből származhatunk mi magyarok is, ugyanis ez a vidék rendkívüli módon megegyezik éghajlatilag a Kárpár Medence hegyvidéki tájainak klímájára. Számos érdekes hasonlóságot véltem felfedezni a helyiek által ajándékozott geológiai térkép alapján a Fogarasi havasok és az Altáj Almaty vonulata között: tengerszemek (gleccsertavak), széles jég-vájta gleccservölgyek, érdekes csiszolt kövek, morénahalmok és szinte mindenütt a törpefenyők - borókák - borsikafenyők borítják a tájat. Almaty páratlan szépségű természeti környezetben fekvő város.A saját szememmel láttam a szocialista ipar csődjének maradványait és egy új korszak, a turizmus városa korszak első jeleit. Tény, hogy több tízezer kazah kisgyerek űzi szabadidejében a téli sportokat, több száz sífutó pálya, korcsolyapálya és szánkópálya épült az elmúlt években a város környékén. Barátaim elmondása szerint a város egyetlen esélye a fejlődésre a sport és a turizmus. Mert ilyen árakkal és ilyen magas igényekkel nem lehet másképpen felvenni a versenyt a kínai vagy orosz távolkeleti városokkal. Este vacsorára egy csirkekrém levest fogyasztottunk kazah teával. Az étterem sajátossága az volt, hogy mindenki fogyasztás után megkapta a számlát és kifele menet egy dobozba bedobta a fogyasztás árát. És megbíznak az emberekben, tudják, hogy mindenki becsületesen otthagyja a fogyasztás árát. Furcsa kettősségek városa Almaty. Egyrészt a visszakacsintó szovjet múlt az orosz mentalitással, másrészt a hagyományos keleti bizalom és barátság uralta város. A délelőtt folyamán kihasználva a borús hideg fotózásra nem alkalmas időt, elvánszorogtam a tádzsik konzuli hivatalba. Barátságos öreg úr fogadott, aki elsőre ideges lett a román útlevél láttán, majd a Zoltán név hallatán barátságosan elmosolyogta magát. „Vengherski” ezt volt az a bűvös szó ami a szőrös szívű úriember lelkét megpuhította. Amikor kiderült, hogy földrajz szakot végeztem, nagyot nevetett, felállt és kezet rázott velem. Kiderült ugyanis, hogy az öregúr, a diplomáciai főiskola elvégzése előtt a Leningrádi Természetföldrajzi Egyetem hidrológia szakán végzett. A nagy örvendezés kellős közepén arra lettünk figyelmesek, hogy míg mi a hidrológia szakmai oldaláról csevegünk addig ideges emberek toporognak a hátam mögött. Az idős konzul úr pedig szépen minden irat nélkül egy szál darab fényképre megadta a „kollégának” a tádzsik vízumot, azzal a feltétellel, hogy holnap délben vehetem ki a konzulátusról az útlevelemet. Volt is ebből nagy balhé, ugyanis ebben az országban, mint a többi sztánban - itt is rendőruralom van. Nevezhetjük úgy is - Rendőrisztán.